Évi ötezer forintért sikerült újra és újra felszakítani ugyanazt a sebet. Ennél drágább olcsó szolgáltatást nehéz elképzelni. Balogh Péter „Petya” véleménycikke arról, mit tehetünk a tanult tehetetlenség ellen és hogy a vállalkozó felnőtt ember, elfogadja, ha néha nem nyer, de azt nem, ha nem érte játszanak, akiknek ez lenne a dolga.
A szerző befektető, a Restart Hungary kezdeményezés egyik elindítója.
Magyar Péter szeptember 16-án bejelentette a kötelező kamarai hozzájárulás eltörlését. A kormány közlése szerint ez nagyjából kilencszázezer vállalkozást érint. Ebben nem is az az érdekes, hogy innentől évi ötezer forinttal több maradhat a vállalkozóknál. Egy működő vállalkozásnak ez szúnyogcsípés volt. Nem emiatt ment csődbe, és ettől még nem lesz nyereséges sem. De ahogy a szúnyogcsípésbe sem halunk bele, attól még rettenetesen tud viszketni. Ezt pedig éveken át vakartuk.
Ha nem finanszírozási, hanem márkaépítési és marketing szemüveggel nézem, akkor
a kötelező hozzájárulás szerintem az egyik legnagyobb hiba volt, amit el lehetett követni.
A fizetési felszólítás biztosan eljutott minden vállalkozóhoz, a mögötte végzett szorgos munka híre már korántsem. Hivatalosan nem tagdíj volt, de ezt próbálja valaki elmagyarázni annak a vállalkozónak, aki minden évben kötelezően fizetett, és közben nem értette, hogy mire. Az ember a pénzéért vár valamit. Segítséget, hozzáférést, valami megfogható értéket. Ha ezt nem látja, akkor minden újabb befizetés csak emlékezteti arra, hogy megint fizet valamiért, aminek nem látja a hasznát. Évi ötezer forintért sikerült újra és újra felszakítani ugyanazt a sebet. Ennél drágább olcsó szolgáltatást nehéz elképzelni.
A kamarában ma is folyik fontos munka, a szakképzéstől a tanácsadáson át a külpiaci kapcsolatokig. Ennek egy része ráadásul olyan vállalkozásoknak is értéket teremt, amelyek soha nem léptek be egy kamarai irodába. A kérdés az, hogyan lehet ezt több vállalkozó számára személyesen is megtapasztalhatóvá tenni. A magyar kamarai rendszer gyökerei több mint másfél évszázadra nyúlnak vissza, mégis túl sok vállalkozónak egy ötezres fizetési felszólítás jut róla először eszébe. Ez fájdalmasan szűk kép egy olyan szervezetről, amelynek a gazdaság egyik legfontosabb szereplőjének kellene lennie.
Mert a kamara nagyon is tud hasznos lenni. Ausztriában a kamarai külgazdasági hálózat, az Advantage Austria mintegy száz irodával van jelen több mint hetven országban. Így egy kis exportáló cégnek is lehet kapaszkodója egy olyan piacon, ahol egyébként azt sem tudná, kit hívjon fel. Olaszországban a kamarák vezetik az elektronikus cégnyilvántartást, Hollandiában a kamarai regisztráció adatai mennek tovább az adóhatósághoz. A HEC Paris üzleti iskolát a párizsi kamara alapította, a török kamarai szövetség támogatásával saját egyetem jött létre.
Sőt, a török kamarai szövetség és a helyi kamarák közös vállalata több határátkelőt is korszerűsített. Mert a határon álldogáló kamionban áll a pénz is, és ezen valakinek végre segítenie kellett. Japánban pedig a kamarai tanácsadáshoz kapcsolódó programban, kamarai ajánlással fedezet és kezes nélkül is hitelhez juthat egy kisvállalkozás az állami finanszírozótól. Ilyenkor elég könnyű megérteni, hogy mire jó a kamara.
Pedig Ausztriában is kötelező a kamarai tagság és a hozzájárulás.
Vagyis önmagában a kötelező befizetés nem dönti el, milyen kapcsolat alakul ki a kamara és a vállalkozók között.
Az a kérdés, hogyan lesz a kamarai munkából olyan személyes tapasztalat, amitől a vállalkozó azt érzi: jó, hogy ezek vannak. Nálunk szerintem éppen ez az érzés hiányzott túl sokaknak.
