Évi ötezer forintért sikerült újra és újra felszakítani ugyanazt a sebet. Ennél drágább olcsó szolgáltatást nehéz elképzelni. Balogh Péter „Petya” véleménycikke arról, mit tehetünk a tanult tehetetlenség ellen és hogy a vállalkozó felnőtt ember, elfogadja, ha néha nem nyer, de azt nem, ha nem érte játszanak, akiknek ez lenne a dolga.
A szerző befektető, a Restart Hungary kezdeményezés egyik elindítója.
Magyar Péter szeptember 16-án bejelentette a kötelező kamarai hozzájárulás eltörlését. A kormány közlése szerint ez nagyjából kilencszázezer vállalkozást érint. Ebben nem is az az érdekes, hogy innentől évi ötezer forinttal több maradhat a vállalkozóknál. Egy működő vállalkozásnak ez szúnyogcsípés volt. Nem emiatt ment csődbe, és ettől még nem lesz nyereséges sem. De ahogy a szúnyogcsípésbe sem halunk bele, attól még rettenetesen tud viszketni. Ezt pedig éveken át vakartuk.
Ha nem finanszírozási, hanem márkaépítési és marketing szemüveggel nézem, akkor
a kötelező hozzájárulás szerintem az egyik legnagyobb hiba volt, amit el lehetett követni.
A fizetési felszólítás biztosan eljutott minden vállalkozóhoz, a mögötte végzett szorgos munka híre már korántsem. Hivatalosan nem tagdíj volt, de ezt próbálja valaki elmagyarázni annak a vállalkozónak, aki minden évben kötelezően fizetett, és közben nem értette, hogy mire. Az ember a pénzéért vár valamit. Segítséget, hozzáférést, valami megfogható értéket. Ha ezt nem látja, akkor minden újabb befizetés csak emlékezteti arra, hogy megint fizet valamiért, aminek nem látja a hasznát. Évi ötezer forintért sikerült újra és újra felszakítani ugyanazt a sebet. Ennél drágább olcsó szolgáltatást nehéz elképzelni.
A kamarában ma is folyik fontos munka, a szakképzéstől a tanácsadáson át a külpiaci kapcsolatokig. Ennek egy része ráadásul olyan vállalkozásoknak is értéket teremt, amelyek soha nem léptek be egy kamarai irodába. A kérdés az, hogyan lehet ezt több vállalkozó számára személyesen is megtapasztalhatóvá tenni. A magyar kamarai rendszer gyökerei több mint másfél évszázadra nyúlnak vissza, mégis túl sok vállalkozónak egy ötezres fizetési felszólítás jut róla először eszébe. Ez fájdalmasan szűk kép egy olyan szervezetről, amelynek a gazdaság egyik legfontosabb szereplőjének kellene lennie.
Mert a kamara nagyon is tud hasznos lenni. Ausztriában a kamarai külgazdasági hálózat, az Advantage Austria mintegy száz irodával van jelen több mint hetven országban. Így egy kis exportáló cégnek is lehet kapaszkodója egy olyan piacon, ahol egyébként azt sem tudná, kit hívjon fel. Olaszországban a kamarák vezetik az elektronikus cégnyilvántartást, Hollandiában a kamarai regisztráció adatai mennek tovább az adóhatósághoz. A HEC Paris üzleti iskolát a párizsi kamara alapította, a török kamarai szövetség támogatásával saját egyetem jött létre.
Sőt, a török kamarai szövetség és a helyi kamarák közös vállalata több határátkelőt is korszerűsített. Mert a határon álldogáló kamionban áll a pénz is, és ezen valakinek végre segítenie kellett. Japánban pedig a kamarai tanácsadáshoz kapcsolódó programban, kamarai ajánlással fedezet és kezes nélkül is hitelhez juthat egy kisvállalkozás az állami finanszírozótól. Ilyenkor elég könnyű megérteni, hogy mire jó a kamara.
Pedig Ausztriában is kötelező a kamarai tagság és a hozzájárulás.
Vagyis önmagában a kötelező befizetés nem dönti el, milyen kapcsolat alakul ki a kamara és a vállalkozók között.
Az a kérdés, hogyan lesz a kamarai munkából olyan személyes tapasztalat, amitől a vállalkozó azt érzi: jó, hogy ezek vannak. Nálunk szerintem éppen ez az érzés hiányzott túl sokaknak.
Magyarországon az áprilisi választás és az azt követő kormányváltás után új korszak kezdődött. Kormányváltás, rendszerváltás, újrakezdés. Hívjuk, aminek akarjuk, a lehetőség most itt van. A régi szokásokkal való leszámolásnak pedig csak akkor van értelme, ha közben újakat is kialakítunk.
Az elmúlt években a növekvő politikai hübrisz és arrogancia mellett egyre kisebb hely maradt az érdemi érdekérvényesítésnek. Túl sokszor az volt az üzenet, hogy a politika majd megmondja, mi lesz, a gazdaság pedig alkalmazkodjon. Túl sokszor éreztük, hogy zárt ajtók mögött pusmogva döntenek az ország sorsáról, kihagyva a diskurzusból mindenkit.
Aki ezt elég sokszor átéli, egy idő után már nem kopogtat. Megoldja okosban, visszavesz az ambícióiból, vagy egyszerűen elmegy. A végén pedig már azt is elfelejti, hogy lehetne másképp.
Persze voltak, akik nem adták fel. Dolgoztak a kamarákban, a szakmai szervezetekben, a szakszervezetekben és a civil egyesületekben. De közben a vállalkozói közösségben nagyon is ismerős lett a legyintés: minek? „Úgysem rajtunk múlik.” Szerintem ez az elmúlt időszak egyik legnagyobb vesztesége. Ezt sokkal nehezebb lesz helyrehozni, mint eltörölni egy ötezres hozzájárulást.
Most egy egész országnak kell kigyógyulnia a tanult tehetetlenségből. Újra el kell hinnünk, hogy érdemes megszólalni, javaslatot írni, vitázni.
És közben nagyon remélem, hogy a politika mostani nyitottsága tartós lesz. Hogy nem csak addig kíváncsi ránk, amíg olyat mondunk, amit szeret hallani. Egy jól működő kamarának ugyanis néha kifejezetten kemény tárgyalópartnernek is kell lennie. Az új kormány számára is.
Ahhoz, hogy a magyar gazdaság felébredjen Csipkerózsika-álmából, kevés néhány jó szakembert beültetni a minisztériumokba. Meg kell találni a működő kapcsolatot a vállalkozókkal is. Ebben lesz vita, sértődés, néha ajtócsapkodás. Ez belefér. Az együttműködés értékét nem az mutatja, hogy soha nincs vita, hanem az, hogy a vitából születik-e jobb döntés.
Ráadásul ma már az sem lehet kifogás, hogy túl sokan vagyunk ehhez. Százötven éve valóban nehéz lett volna vállalkozók százezreit bevonni a közös gondolkodásba. Ma a digitális technológiák és a mesterséges intelligencia mellett egészen mások a lehetőségeink. Több száz, több ezer, akár több tízezer ember véleményét is fel lehet dolgozni, össze lehet kapcsolni a hasonló problémákat, és láthatóvá lehet tenni azt is, ahol nincs egyetértés.
Végre elmondhatnánk, hogy mi a bajunk, ahelyett, hogy valaki megint „jobban tudná” helyettünk. Ügyek és célok mögé állhatnánk, és pontosan láthatnánk, ki mit képvisel a nevünkben. Ehhez persze az is kell, hogy az összefoglaló tényleg azt mondja, amit mi, és a kisebbségi véleményeket se söpörjék le az asztalról. De az eszközök már itt vannak. Egyre nehezebb elmagyarázni, miért nem használjuk őket.
Erre teszünk kísérletet a Restart Hungaryvel is. A hazai innovációs és startupközösség szereplői (több, mint 500 érintett cég és 700 szakember) közösen ötletelnek, vitáznak és dolgoznak ki javaslatokat, amelyek közül már nyilvánosan olvasható anyagok is megszülettek, de minisztériumok is olvassák, nézik őket és szemezgetnek belőlük. Azt szeretnénk, hogy ezekből idővel kormányzati döntések és törvényi változások legyenek. A munka neheze persze még előttünk van, de ebből mi is sokat tanulunk. Az itt szerzett tapasztalatok a kamarai hálózat tudásával és elérésével összekapcsolva jóval több vállalkozó bevonásában segíthetnének.
Mert az érdekképviselet első lépése tényleg annyi, hogy megkérdezzük az érintetteket. Utána jön a neheze: megérteni, amit mondanak, kibogozni az ellentmondásokat, szakmai munkával javaslatokat kialakítani, majd azokat végigvinni a politikán. És közben beszámolni arról is, ami nem sikerült. Szerintem ez az elvárható minimum.
A vállalkozó felnőtt ember. Azt is elviseli, ha valamiben nem nyertünk. Azt sokkal nehezebben, ha nem látja, hogy játszottunk érte.
Közben pedig a gazdaság nem vár türelmesen arra, hogy végre összeszedjük magunkat. Attól, hogy megváltozott a politika, még nem lettek jobb termékeink, hatékonyabb gyáraink vagy nemzetközi értékesítési csapataink. Egyelőre túl sok helyen ugyanazon a vonaton ülünk döcögve a szakadék felé, csak sokkal optimistábban nézünk ki az ablakon. Jó lenne lassan a pályával és a mozdonnyal is foglalkozni.
A hazai kisvállalkozások exportképességének gyengesége mögött rengeteg régi probléma áll. Sok a kicsi cég, amely egyedül nem bírja el azt a tudást, technológiát és menedzsmentet, amivel már nemzetközi piacra lehetne lépni. Magyarország exportstatisztikáit a nagy külföldi cégek szépen felhúzzák, de ebből egy magyar kisvállalkozó még nem fog tudni megélni. Neki saját piac és saját versenyképesség kell.
Közben a NER, az eltorzult verseny, a kiszámíthatatlanság és az elakadt generációváltás mind hozzátette a magáét ahhoz, hogy sok cég beragadjon. Elmaradt az a piaci rendeződés, amelyben a kicsikből közepesek, a közepesekből nagyok lehetnek. Túl sok vállalkozónál a túlélés lett a stratégia. Ebből nehéz gazdasági csodát építeni.
Szerintem az újraépülő gazdaság egyik motorjának a piaci konszolidációt és a generációváltást finanszírozó tőkeprogramoknak kellene lenniük. Hogy egy jól működő magyar cég meg tudjon venni egy másikat, össze tudjanak rakni egy erősebb csapatot, és legyen pénzük növekedni. Persze attól, hogy két gyenge céget összetolunk, még nem születik egy erős.
Újabb politikai alapon hizlalt cégbirodalmakra végképp nincs szükségünk. A pénznek oda kell mennie, ahol abból valóban jobb, hatékonyabb, versenyképesebb vállalkozás lesz.
De legalább ekkora feladat a vállalkozói tudás emelése és a digitalizáció felpörgetése. Rengeteg cégvezető napi tizenkét órát dolgozik, aztán este még nekiáll megoldani azt is, amire soha senki nem tanította meg, mégis az ő feladatává vált. Pénzügy, értékesítés, szervezetépítés, utódlás. Most pedig ehhez megérkezett az AI is. Lehet rajtuk számon kérni, hogy miért nem tartanak előrébb, de sokkal többet ér, ha a mindennapi működésükben is használható segítséget kapnak.
Talán közhely, hogy az AI mindent felforgat. De hiába mondjuk sokszor, még nagyon keveset teszünk azért, hogy megszelídítsük és munkára fogjuk. Az Eurostat 2025-ös adatai szerint a vizsgált, legalább tízfős vállalkozásoknak Magyarországon alig több mint a tizede használt AI-t, miközben az uniós átlag már minden ötödik cégnél járt. Mi is javulunk, csak közben a többiek nem várnak meg. Ezen egy újabb konferencia önmagában nem fog segíteni. Oda kell menni a cégekhez, megmutatni, hol tudnak vele időt vagy pénzt nyerni, és segíteni a bevezetésben is.
Az e-kereskedelemben már kaptunk ízelítőt abból, mi történik, ha mások gyorsabban tanulnak és nagyobban gondolkodnak. Régiós és globális óriások léptek be a magyar piacra, felzabálva annak nagyját. Jobb technológiával, hatékonyabb szervezettel, nagyobb volumennel. Mi még azon gondolkodunk, hogy kilépjünk-e a világpiacra, miközben a világpiac már régen belépett a nappalinkba. Aki csak itthon akar versenyezni, az is nemzetközi versenyben van. Legfeljebb még nem vette észre. Az AI és a modern logisztika kinyitotta a határokat és eltörölte a nyelvi korlátokat, és ennek egyelőre mi vesztesei vagyunk.
A kamarának ebben kell megkerülhetetlennek lennie. Újra kell energetizálni a bázisát, a működését és a hatását. A megtépázott márkájából „love brandet” kell csinálnia, amit szeret, tisztel és támogat a vállalkozói közösség. Ez persze meredeken hangzik, főleg ahhoz képest, de nem példa nélküli, és szerintem ennél kisebb célt most kár lenne kitűzni. És végül csak akkor fogjuk szeretni, ha segít pénzt keresni, piacot találni, jobb céget építeni. És ha azt látjuk, hogy kiáll értünk akkor is, amikor abból konfliktusa lesz.
Feladat van bőven. Nekem ezért nem az a kérdés, hogy az ötezer forintot be kell-e fizetni, hanem az, hogy miben és hogyan fog tudni a kamara segíteni az országnak és a vállalkozásoknak felzárkózni és felpörögni.
Jó lenne eljutni oda, hogy magunktól keressük, mert tudjuk, hogy ott történik valami, amiből kár lenne kimaradni. Mert az hozzájárulást el lehet törölni egyetlen döntéssel. Azt az érzést megteremteni, hogy a kamara minden vállalkozónak értéket teremt, sokkal nehezebb lesz.
Balogh Petya,
STRT Holding, társalapító, befektető
Borítókép: Archív. Birkner Zoltán, a Magyar Innovációs Szövetség (MISZ) alelnöke, Varga Mihály, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke, Nagy Elek, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) elnöke, Hankó Balázs kultúráért és innovációért felelős miniszter és Szabados Richárd, a Nemzetgazdasági Minisztérium kis- és középvállalkozások fejlesztéséért, technológiáért és a védelmi iparért felelős államtitkára (b-j) jelképesen elindítja az Innovációs Koalíciót az Innováció, ami összeköt című konferencián az MNB Lámfalussy Konferencia Központjában 2026. február 11-én. A konferenciát a Magyar Nemzeti Bank (MNB) és a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) közösen szervezte. Fotó: Purger Tamaás / MTI
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
