Minden lépésünket figyelhetik a modern okostévék és a rajtuk futó appok, hogy az adatainkat hirdetőknek adják el. A legrosszabb, hogy ezt szinte mindenki elfogadja, pedig lehet tenni ellene. Mutatjuk, hogyan!
Nem kérdés, hogy egy okostévé jobbá és kényelmesebbé teszi az életet. Nincs szükség kábel-előfizetésre, nem kell vacakolni az antennával, elég csak a netre csatlakozni, és máris nézhetjük a streamingtartalmakat nyakló nélkül.
Szó szerint lubickolhatunk a milliónyi online elérhető videóban, filmben, sorozatban, tolhatjuk a felhőalapú játékokat drága gép nélkül, vagy élvezhetjük a különféle appok áldásait egyetlen gombnyomásra.
Őrületesen egyszerű és komfortos mindez, ám egyben rettenetesen veszélyes is.
Ezt nem (csak) mi mondjuk, hanem többek között egy fekete öves jogász-politikus is, Texas főügyésze, Ken Paxton, aki kirobbantotta az utóbbi idők legnagyobb tévés „kémbotrányát”. Amire az ügy rávilágít: a digitális ökoszisztéma, amelyben élünk, komoly kockázatokat rejthet, és a kiberbiztonsági fenyegetések már nem állnak meg pusztán a számítógép vagy a Facebook-jelszó feltörésénél.
Paxton a világ legnagyobb televíziógyártó cégei, a TCL, a Hisense, a Samsung, az LG és a Sony ellen indított eljárást, azzal vádolva őket, hogy titokban figyelik a gazdáikat. Egészen pontosan azt állítja, hogy az úgynevezett ACR (Automated Content Recognition) technológiára támaszkodva a modellek folyamatosan, akár másodpercenként kétszer (!) képernyőmentést lőnek, azaz készítenek egy felvételt a képernyő aktuális állapotáról.
Fotó: Szalai Péter // Forbes.hu
Paxton szerint az állományokat a neten keresztül beküldik a központba, ahol egy óriási teljesítményű számítógép feldolgozza, kielemzi, hogy milyen tartalmakat, mennyi ideig, milyen intenzitással fogyasztanak a nézők. Ezen adatok alapján profilozhatják a felhasználókat, hogy a legnagyobb hatékonysággal küldjenek a szemük elé célzott hirdetéseket.
Ma már ott tartunk, hogy az ilyen okostévé-rendszerek is egy nagy, szinte észrevehetetlen reklámfelületté váltak, ahol egymás után jelennek meg a különféle promóciós anyagok. Ezek lehetnek bannerek, de akár játékok vagy olyan filmek, sorozatok is, amelyek felkelthetik az érdeklődésüket.
Ha a hirdetés „ül”, azaz a néző „kattint”, az súlyos, akár dollártízmilliókat érő extra bevételt jelent a készülékgyártók vagy az okosplatformokat fejlesztő cégek számára.
Olyan nagy baj ez?
Ha naivan nézzük a dolgot, akkor gondolhatjuk, hogy ez nem is akkora probléma. Egy célzott, valóban az érdeklődési körünket érintő hirdetés akár hasznos is lehet, de mindenképpen kevésbé idegesítő, mintha egy teljesen irreleváns reklámot kapnánk. Teljesen logikus, hogy egy futballkedvelő, húsimádó agglegény például sokkal szívesebben vesz egy meccsnézésre invitáló vagy sportappot népszerűsítő promóciós anyagot, mint mondjuk pelenka- vagy vegántej-reklámot.
Ám Ken Paxton a beadványában azt is kiemelte, hogy ily módon a cégek rengeteg egyéb személyes adathoz is hozzájuthatnak,
így jelszavakhoz, banki belépési adatokhoz, intim képekhez, levelek vagy csetüzenetek tartalmához.
Az ACR ugyanis a vád szerint nem válogat, ezeket is gond nélkül „lefotózza”, mint ahogy azt is, ha valaki olyan felnőtt tartalmat nézett, amivel később akár zsarolhatóvá is válik.
Paxton fő problémája ezzel, hogy erre – vagy ennek veszélyeire – nem hívják fel a figyelmet a tévégyártók, csak az orrunk elé tolnak egy több tízezer karakteres, jogi szakszavakkal teletömött általános szerződési feltételt, amit az emberek 99,9 százaléka olvasás nélkül leokéz. Emellett arra is felhívta a figyelmet, hogy ezeket a szenzitív információkat az említett vállalatok akár értékesíthetik is külső, harmadik fél számára, mint ahogy tette azt például a Meta az emlékezetes Cambridge Analytica botrány során.
Volt hatása?
Nagyon úgy tűnik, hogy Paxton nem a levegőbe beszélt, hiszen egy cég már akadt, amely reagált az ügyre. A Samsung ugyanis hivatalosan közölte, hogy „haladéktalanul frissíti” a saját okostévé-rendszereit olyan közzétételi és hozzájárulási képernyők létrehozásával, amelyek
„egyértelműek és jól láthatóak annak biztosítására, hogy a texasiak megalapozott döntést hozhassanak arról, hogy gyűjtik-e az adataikat, és hogyan használják fel azokat”.
Fotó: Szalai Péter // Forbes.hu
Ez jól hangzik, viszont egyben rá is világít egy fontos problémára. Ha születik is lépés az érintett cégek részéről, az csak egy adott régióra vonatkozik, tehát az egész világon mindenütt kellene indítani hasonló eljárásokat. Kérdés, hogy erre van-e kapacitás és igény a joggyakorlók részéről.
Emellett azt is lehet tudni, hogy a Hisense már fellebbezett, a többiek ellen pedig folyik az eljárás most is. Az ő álláspontjuk is érthető valahol, hiszen jó eséllyel jelenleg is élő szerződéseik vannak a hirdetőkkel, amelyeket nem akarnak megzavarni holmi beadványok miatt.
Lehet védekezni?
Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy a texasi főügyész egy valóban létező problémára tapintott rá. Azonban az is igaz, hogy amíg az érintett vállalatok nem reagálnak, a felhasználók addig is léphetnek akár Magyarországon is.
Van mód ugyanis az említett kémkedő funkciók kiiktatására manuálisan is, ha valakit zavar a dolog. Mutatjuk ezeket!
