Állok a peronon hajnali fél hatkor a Nyugati pályaudvaron, előttem rendőrök. Két erős reflektor lassan közelít, a vonat fékez, az ajtók nyílnak. Egy apuka a kisfia kabátujját összecsípve fogja, ne keveredjen el a gyermek. Irina megismer, mert a jelenet ellenére nem 1944 van, hanem 2022: a Whatsappon egész nap cseteltünk, az érkezésük előtt küldtem neki egy szelfit. Mosolygunk, megöleljük egymást teljesen ismeretlenül. Projektmenedzser volt egy új amerikai fintechnél, nemrég állt be, gyerekkori barátnője az amerikai Forbesnál dolgozik. A barátság szoros volt, Irina a lányát is a forbesos kollégáról nevezte el.
Katya vidám, másnap reggeli után néha még szökell is egyet a lakásban, és még ilyen körülmények között is tudja élvezni az életet, a sarki pék croissant-jától teljesen odavan. Ő hozta ki anyukáját Ukrajnából, ha rajta múlik, már hetekkel korábban elindulnak, de a hosszas nyüstölés még éppen jókor ért célba. Amikor a harkovi pályaudvarra értek, a tömeg még elfért az épületen belül. Pár nap múlva már kifolyt az utcára.
Katya vette a fejébe azt is, hogy Porto legyen az új cél, egy olyan európai város, amelyik minél távolabb van a háborútól, s ahol jó az idő és van pár ismerős.