„Van, aki autóra gyűjt, van aki epeműtétre” – poénkodott egy októberi péntek délután háziorvosom asszisztense, amikor végeztünk a műtét előtti rutin EKG-val. Pörögtek a számok a fejemben, közben sután bólintottam. Pár nappal később egy fővárosi magánkórházban szabadultam meg hat éve hordozott epeköveimtől. Nincs mit szépíteni a dolgon, nem volt olcsó mulatság, de csak egészség legyen, ugye – beszámoló arról, hogy mit kaptam és mennyiért.
Ez a cikk nem arról szól, hogy „akkor miért fizetjük a tb-t?” , „rohadjon meg x vagy y, aki ezt így működteti”, „jó annak, aki ezt megteheti”. Ezeken nyilván mindenki, aki itt él, mérgelődik, gondolkozik, én is. Sok mindent elárul és jó kis kórképet ad a magyar egészségügyről, hogy nyugdíjas szüleim szájából is elhangzott a felajánlás, hogy „szólj, ha adjunk pénzt a műtétre”. Arra most nem pörögnék rá, hogy ők hány évig fizették a tb-t… Ez a cikk inkább arról szól, hogy
aki a magánutat választja, mennyiért milyen színvonalra, szolgáltatásokra számíthat egy gyakorinak mondható, egynapos műtét esetén.
