Boros Ilona több mint tíz éve dolgozik azon, hogy a családjukból jogellenesen kiemelt gyermekek a szüleikkel nőhessenek fel. Három éve vezeti a TASZ esélyegyenlőségi programját, az utóbbi évtizedben több tucat gyermek mehetett haza a kórházból vagy térhetett vissza szüleihez nekik köszönhetően. Van, akivel a kezdettől tartja a kapcsolatot, követi a gyerekek sorsát, és nem tagadja, érzelmileg is könnyen bevonódik egy-egy történetbe, de amikor arra van szükség, akár Strasbourgig is elvisz egy ügyet, vagy paragrafusokat sorolva tárgyal gyámhivatali ügyintézőkkel.
„Nagyon boldog vagyok, végre hazavihetem a gyermekemet. Egyszerűen nem tudom elmondani ezt az érzést, (…), felülmúlhatatlan. (…) Minden szülő, aki hasonló helyzetben van, harcoljon a gyerekéért, és ha jogtalanság éri, keressen egy ügyvédet, harcoljon az igazért” – mondja Marianna a Boros Ilona Facebook-oldalára feltöltött videóban a féléves Bencével a kezében.
Marianna kisfiát jogtalanul tartották a kórházban megszületése után csaknem fél évig (2025 márciusáig), mert a gyámhivatal mentális betegnek nyilvánította az édesanyát azzal az indokkal, hogy túlzottan aggódó magatartást tanúsít. Az ügyben a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) állt a család mellé, és az ügy sikerrel zárult le, a kisfiú hazamehetett a szüleihez.
Ilona, a TASZ Esélyegyenlőségi és Önrendelkezési Programjának vezetője azt mondja, számos ilyen ügyük volt az utóbbi tizenegy évben, amióta a szervezetnél dolgozik. 2024 nyarán került nyilvánosságra, hogy több száz gyermeket tartanak a kórházakban – köztük sokat jogellenesen –, mivel kapacitáshiány miatt sem gyermekotthonban, sem nevelőszülőknél nem sikerült elhelyezni őket. Tavaly novemberben az is kiderült, hogy az ilyen gyerekek száma azóta még nőtt is.
Ők nem csak, és nem elsősorban azok a gyermekek, akiket a kórházban hagytak a szüleik, és nem is akarják őket hazavinni, hanem főként azok, akiket a szüleik hazavinnének, de a gyámhivatal szegénység, a család rossz anyagi körülményei vagy más okok miatt „haza nem adhatónak” minősít.
Keleti pályaudvar, Verseny utca
Ilona párhuzamosan végezte az ELTE-n a jogász és a szociális munkás szakot, és diplomamunkáiban hamar beleásta magát a családokból jogellenesen kiemelt gyermekek ügyébe. A nehéz téma ellenére mindig ezzel szeretett volna foglalkozni.
„Az egész nagycsaládomban jellemző vonulat, hogy a társadalmi kérdésekkel és a legszűkebb közegünkön kívüli világgal kapcsolatban igenis van dolgunk, felelősségünk. Amennyivel többet kaptam, mint más egy másik társadalmi osztályban, azt felelősségem visszaforgatni.”
A jog azért vonzotta – bármilyen „izmos” volt is a két szak párhuzamosan –, mert kézzelfoghatónak, direkt hatásúnak gondolta. De emberekkel, ügyfelekkel is szeretett volna foglalkozni mint szociális munkás. 2014-ben ez is megvalósult: a szociális munka szak utolsó évének szakmai gyakorlatát Budapesten, a 7. kerületi gyermekjóléti szolgálatnál töltötte.
A legtöbbet a Keleti Pályaudvar mellett, a Verseny utcai közösségben dolgoztak a bérházak lakhatatlan lakásaiból az önkormányzat által kilakoltatott, majd oda illegálisan visszaköltöző ügyfelekkel. „A legsokkolóbb az volt, hogy ez ennyire közel van hozzám, földrajzi értelemben is.” A szegénységnek és a kiszolgáltatottságnak ezt szintjét addig nem látta közelről. Egy húszéves pár volt az első ügyfele, ők állami gondozásból kerültek ki, és a Verseny utcában kerestek lakást.
„Az átlagos szociális munkás eszköztárát kitágítva próbáltunk nekik mindenben segíteni, hogy lakhatóvá tegyük az ingatlant.” A többes szám itt mentorára utal – Váradi Éva több mint huszonöt éve dolgozik a gyermekvédelemben, vezetett gyermekotthont is, és 2024-ben elnyerte az Év szociális szakembere elismerést. A fiatal párnak gyermeke is született, akit a rossz életkörülményekre hivatkozva kiemeltek a családból.
A Verseny utcai eset traumatikus volt Ilonának, már csak azért is, mert jogász lévén tudta, a jogszabályok szerint szegénységre hivatkozva nem lehet kiemelni a családból gyerekeket. Mégis tapasztalnia kellett, hogy egy szociális munkás minden eszközét és még azon túli lehetőségeket is kihasználva sem tudja megmenteni az adott családot a széthullástól, mert ehhez sokkal több kell: állami szociálpolitika.
„Több mint tíz éve azért harcolok, hogy ezt ne lehessen soha sehol megtenni. Bennem volt a huszonéves kor dühe és felháborodása, eldöntöttem, hogy ebből írom a szakdolgozatomat mindkét egyetemen.”
Régóta figyelte a TASZ munkáját, és amikor a jogon is gyakorlati helyet kellett választani, nagy lelkesedéssel ment a szervezet romákat segítő programjába. Tökéletes volt az időzítés, a TASZ-nál épp akkoriban, 2014-ben kezdtek foglalkozni egy csoportos kiemelési üggyel.
Ide vissza kell hozni a gyerekeket
„Maga sem gondolja komolyan, hogy gyereket lehet nevelni egy olyan házban, ahol nincs hűtő” – mondta neki egy gyámhivatali ügyintéző. Ilona viszont teljes meggyőződéssel hivatkozott arra, hogy azért a hűtőszekrény előtti időkben is rendben felnőttek gyerekek, és ha kapnak meleg ételt, napi háromszor jóllaktak, mindegy, hogy ezt mondjuk úgy oldják meg a szülők, hogy egy másik házba járnak át ételt hűteni, vagy ha nincs tűzhelyük, akkor főzni. Azokban az ügyekben, amikbe a TASZ-nál töltött első hónapjaiban belecsöppent, számos hasonló párbeszéd zajlott a gyámhivatallal.
