Elárasztja a magyar műkincspiacot a hamisítványok tömkelege, egy átlagos képzőművészeti aukciósházhoz beérkező alkotások akár 30-50 százalékban is lehetnek hamisítványok.
Ezzel az információbombával indítottak a Hamisítás Elleni Nemzeti Testület, a Kriminológiai Intézet, a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala és a Kieselbach-galéria közös könyvbemutatóján. A Műtárgyhamisítás magyar szemmel – Ocsút a búzától című könyv a magyar műkincshamisítás helyzetéről, a jogszabályi környezetről konkrét példákon keresztül mutat be hamisítási ügyeket, és kitekintést ad a nemzetközi módszerekre is. A rendezvényt a Gellért Hotelben tartották mezei újságíróknak, meg olyan vendégeknek, akiknek a telefonján a háttérnek is Mednyánszky van beállítva, így alapvetően két részre esett a társaság, az egyik fele szájtátva hallgatta az infókat, a másik fele meg nem is akart úgy tenni, mintha ezeken a számokon meglepődne.
Hamis a baba
2017-ben nagyon sokan lettek idegesek, miután kifizették a genovai Dózsepalotában megrendezett Modigliani-kiállításra a jegyüket, aztán kiderült, hogy a világhírű olasz festőmester 21 darab művéből összeállított tárlatban egy kivételével az összes kép hamis volt. A hamisítványok gyakran átcsúsznak a rostán, mert avatott szemeket is meg lehet téveszteni, ez benne van a pakliban – előfordul, hogy egy festőt annyian hamisítanak, hogy egy ponton túl a hamis kép lesz a referencia, ami alapján az eredetit hamisnak nézik, és minden kornak megvannak a maga hamisítós nagyágyúi.
Kieselbach Tamás galériatulajdonos egyik hobbija, hogy a neki megvételre ajánlott hamisítványokat lefotózza, saját bevallása szerint eddig 5-9 milliárd forintnyi hamis képről van fotója (ezeknek a képeknek egy részét elhozta a rendezvényre is, illetve a könyvben is található belőlük egy emberes adag), de a hamisítás bizonyítása annyira macerás, hogy az utóbbi években mindössze egyetlen alkalommal sikerült eljutni a vádemelésig.
Valaki mondja meg
A második világháború előtt gyakorlatilag bárki bevihette a műkincseit megvizsgáltatni a múzeumokba, hogy az eredetiségével kapcsolatban bizonyosságot nyerjen, mert szakértőkből álló csapat felkészült volt, és bírálatot tudott adni róla. A háború után fokozatosan elsorvadt ez a rendszer, ma már állami szinten nincs ilyen szolgáltatás, csak a magángalériákban. A szakértők szerint a magyar műkincspiac rendkívül szennyezett, de ennek az az oka, hogy nagy a pörgés. Az aukciós katalógusok trendjeit figyelve a csalók rárepültek az éppen felkapott művészek alkotásainak másolására. Az előadás során bemutatták, hogy ügyes kezű hamisítók milyen módszerekkel tudnak fennakadni egy hozzáértő művészettörténész rostáján. Mindegyik eset bemutatása parádés volt, de személyes kedvencem az Aba-Novák Vilmos nevével szignózott hamisítvány, ami úgy volt hamisítvány, hogy közben eredeti is volt.
A Hamiskártyás névre keresztelt festmény egy hetykén cigarettázó, simlis tekintetű kártyajátékost mutat, és hordozza magán azokat a stílusjegyeket, amik Aba-Novákot jellemzik. A képről aztán kiderült, hogy eredeti, csak az eladhatóság kedvéért kicsit tuningolták – és nem az alkotója volt, aki ezt tette. Egy hagyatékból ugyanis előkerült egy fotó a Hamiskártyás eredetijéről, ami elég semmitmondóra sikerült, egy kopasz, kezében szivart tartó férfiről. A képet addig buherálták, amíg a kopasz férfi sapkát, hajat és kártyákat kapott, hogy izgalmasabbnak tűnjön, és könnyebben lehessen eladni. Csak közben hagytak olyan, a rutinos szemnek gyorsan elővillanó nyomokat, amik lebuktatták a manővert. Rájönnek, hol lóg ki a lóláb?
A szemfülesek észrevehették a kártyák mögül kikandikáló szivarvéget, amit a hamisító már elfelejtett elfedni. Aztán volt, aki szintén ettől a művésztől próbált tehenet koppintani, de nem jött össze.
Ugyanez a tehén transzformálódott erre a hamisítványra, itt már a kép hátoldala is árulkodott, mert Aba-Novák sosem vetemedett arra, hogy lefesse a hátoldalt.
A modern technológia is nagy segítséget jelent, anélkül tudnak mintát venni a műtárgyakról, hogy azok sérülnének, és egészen döbbenetes információkat lehet kinyerni egy műalkotásból. A könyvben megemlítik azt a Rembrandt-nak tulajdonított Krisztus-tanulmányt, melynél sikerült megállapítani, hogy mikor vágták ki a fát, amiből a kép rámája készült, sőt, a lakkok és festékrétegek alól egy ujjlenyomat is előkerült – még az is lehet (de egyáltalán nem biztos) hogy Rembrandt ujjlenyomata.
Ez egyébként is egy nagy hátulütője a műkincsek eredetiségvizsgálatának: nincs olyan vizsgálat, ami egyértelműen ki tudná mondani, hogy a mű eredeti, csak olyan, ami azt tudja kimondani, hogy nem az. Rengeteg nehezítő tényező áll fenn, például nagyon sok mester tanítványa festett olyan képet, amit aztán a mester leszignózott. Technikailag tehát nem ő készítette, gyakorlatilag ő tanította és hagyta jóvá. A művészettörténész nagy eséllyel nem fogja látni a különbséget az anyagtechnikai szakértő megfelelő adatokat fog kapni a festékről és a levegőben keringő részecskékről, de vajon ez akkor eredeti? Ezek már szinte költői kérdések, úgyhogy inkább a válasz helyett álljon itt néhány tipp a kötetből, hogyan vegyünk festményt vagy műkincset, ha nem akarunk ráfaragni.
Tízezer forintos alkotás – Ha tetszik, meg kell venni.
Százezer forintos alkotás – Sok anyagvizsgálatnak nincs még értelme, de érdemes elvinni egy jó kereskedőhöz, restaurátorhoz, aki egy gyors szemrevételezéssel is tud már közelebbit mondani a szignóról vagy a kép kvalitásairól, és ha gyanús, akkor el lehet vinni fotótechnikai vizsgálatra.
Több millió forintos alkotás – itt már nem érdemes megspórolni a szakértőket. Az anyagvizsgálattal sok érdekességre fény derülhet, és ha itt sem oszlik el minden kétely, a művészettörténészek bevonása is szükséges lehet.
A könyv címe: Műtárgyhamisítás magyar szemmel – ocsút a búzától (2019)
A kiadványt megvásárolni nem lehet, de a kiadó azt ígérte, hogy könyvtáraknak és szakmai műhelyeknek ingyen eljuttatják.