Amikor 1884-ben hivatalosan is megnyitott a Magyar Királyi Operaház, a tömeg tüntetést szervezett és betört az épületbe, hogy lássa Lotz Károly A zene apoteózisa című falfestményét. Ilyen veszély manapság talán nem fenyeget, de sok operarajongó már türelmetlenül várta, hogy az épület idén tavasszal, március 12-én újra megnyissa nehéz fakapuit. Az épületet a tervezést vezető Zoboki Gábor építésszel jártuk végig, akivel többek között arról is beszélgettünk, hogy mi volt az operaházak szerepe egykor, és miért sikerült ilyen kivételesen jól a budapesti épület.
Sokszor beszéltél arról, hogy ez egy kivételes tanúépület. Miért az?
Van egy képünk a 19. századról. Vannak, akik ezt a kort lesajnálják. Az eklektikát egy bottal piszkálandó, kicsit pozőr, üres, nem őszinte építészeti stílusnak tartják. De éppen az Operaház az egyik olyan épület ebből a korból, ami bebizonyítja, hogy ennek az építészeti stílusnak is vannak remekművei. Amikor az ember bemegy a Magyar Királyi Operaházba, akkor arcon vágja ez a fajta tökéletesség. A funkció, a rend, a szerkezetiség, a működési szisztéma, ezek mind egymásra ható elemek, és olyan tökéletesen vannak összerakva, hogy valóban fellelhető benne egyfajta kreatív nagyság.