Egy idő után már nem azt feltételezzük a másikról, hogy más tapasztalatok vagy értékek mentén gondolkodik, hanem azt, hogy rosszindulatú, ostoba vagy erkölcsileg alacsonyabb rendű.
A szembenálló felek már nem ellenfélként, hanem ellenségként tekintenek egymásra, és már egyáltalán nem találnak közös pontot. Nyilvánvaló, hogy a közösségi média tökéletes felületet ad ezeknek a szélsőséges indulatoknak. Még akkor is, ha aktívan nem veszel részt benne, komoly feszültséget kelt. Pusztán az agresszív kommentek olvasása is erőteljes pszichés megterhelést okozó szorongást tud előidézni.
Nem magyar sajátosság, de azért mi, magyarok ebben a megosztottságban és agresszív kommunikációban élen járunk. Én olvasok német, angol és amerikai kommentfolyamokat is, de ez a szélsőségesség ott ritkábban vagy csak adott tartalmak alatt jelenik meg. Nálunk egy ártatlan süteményrecept kapcsán is lincshangulat tud kialakulni.
Igen, ez igaz. Ahogy a családban a szülő a modell, a politikus egy egész társadalomnak mutat példát, mi fogadható el, mi engedhető meg, és össztársadalmi szinten mi a kommunikációs norma. Ha a politikai kommunikáció agresszív és dehumanizáló, szinte felhatalmazza a szélesebb társadalmi csoportokat a minta követésére. A közbeszéd leképezi a politikai kommunikáció stílusát. Ha ez szélsőséges irányba mozdul el, az nagyon veszélyes.
Ráadásul azt látom, hogy az utóbbi tizenhat évben ebben azért tudatosság is volt, hiszen éppen az extrém, az érzelmekre ható kommunikációs stílussal igyekeztek elterelni a figyelmet a valódi problémákról és a háttérben zajló eseményekről. Amíg az emberek fenyegetve érzik magukat, ez a fenyegetettség köti le a pszichés, érzelmi és gondolati kapacitásaikat, így más témákkal kevésbé foglalkoznak.
Ilyenkor beszűkül a figyelem, nehezebbé válik az árnyalatok érzékelése, csökken az analitikus gondolkodásra való képesség, és kevésbé vagyunk képesek a folyamatokat kívülről szemlélni és kritikusan elemezni. Amikor bekapcsolnak az evolúciós félelmi mechanizmusok, egyetlen kérdés van: túlélünk-e. Arra koncentrálunk, hogy ki jelent veszélyt, és hogyan tudjuk megvédeni magunkat tőle.
Mennyire okoz maradandó sérülést, ha valaki hosszú ideig félelemben él?
A tartós félelem nem múlik el nyomtalanul, beépül az idegrendszer működésébe, a gondolkodásba és a társas kapcsolatok működésébe is. Ebből mindig sok idő felépülni, így most sem lesz gyors a gyógyulás.
Nyugodtan nevezhetjük gyógyulásnak, mert tényleg traumatikus hatással jár, ha akár az egyén, akár egy közösség hosszú időn keresztül fenyegetettségben és állandó készenléti állapotban él. Márpedig a magyar társadalommal ez történt.
Eltörni mindig könnyebb valamit, mint helyrehozni. A sérülés viszonylag gyorsan megtörténik, míg a felépülés lassú és tudatos munkát igénylő folyamat. Most a bizalom, a hit és a társadalmi szolidaritás újjáépítése a feladat. Újra meg kell mutatnunk, hogy a közös célok érdekében képesek vagyunk konstruktívan vitázni egymással úgy, hogy közben tiszteletben tartjuk a másik ember méltóságát.
Fontos lenne közösen meghatározni azokat a társadalmi célokat is, amelyek mentén együtt tudunk haladni, hiszen az utóbbi években szinte minden háttérbe szorult amellett az üzenet mellett, hogy veszélyben vagyunk, és meg kell védenünk magunkat Sorostól, Brüsszeltől vagy éppen a migránsoktól. Az Orbán-kormány fáradhatatlanul gyártotta az újabb és újabb ellenségképeket.
A következő időszaknak sokkal inkább az építkezésről, a közös lehetőségek felismeréséről és a fejlődésről kellene szólnia, nem az állandó védekezésről és az újabb ellenségek kereséséről.
Látsz erre szándékot? Az elszámoltatás kapcsán egyelőre sok az indulat, az agresszív kommunikáció.
Egy ilyen hosszú és érzelmileg megterhelő időszak után természetes, hogy sok indulat van a társadalomban. A jelenlegi kormányzatnak is időre van szüksége, hogy alakítson a kommunikációs stílusán, miközben nyilván érzékeli azt a társadalmi igényt, hogy ne lépjünk túl egyik napról a másikra az elmúlt tizenhat éven. Sokan várják az elszámoltatást és azt, hogy világosan láthatóvá váljon, ki milyen törvényi vagy erkölcsi határokat lépett át, hogyan élt vissza a kezében összpontosuló hatalommal. A kedélyek valószínűleg akkor kezdenek majd csillapodni, amikor az emberek látják, hogy nemcsak ígéret volt, hanem tényleg megtörténik.
A magyar társadalom egyik visszatérő problémája, hogy a történelmi fordulópontokat gyakran nem követi valódi feldolgozás. Többnyire a gyors továbblépés szándéka érvényesül, így a felelősségi körök elmosódnak, a múlt ránk nézve kellemetlen eseményeit meg gyorsan a szőnyeg alá söpörjük.
Évtizedekig következmények nélküli ország voltunk. Ha sikerül ezzel a gyakorlattal szakítani, az jelentősen javíthatja a társadalmi klímát.
De miért nem vették észre korábban sokkal többen, hogy illiberális autokráciában élnek? Háromszor választottuk újra 2010 óta a Fideszt.
Mert szépen lassan alkalmazkodtunk, nem egyik napról a másikra zúdult a nyakunkba ez a helyzet. Lassan, szinte észrevétlenül alakult ki ez a sok tekintetben egy abuzáló kapcsolatra hasonlító környezet.
Az emberi lélek pedig rendkívüli módon képes alkalmazkodni a körülményekhez, hiszen élni kell, dolgozni, gyereket nevelni.
Biztos vagyok benne, hogy ez is hozzájárult, a társadalom ilyen sokáig tűrte ezt a helyzetet.
A bántalmazó kapcsolatok természetrajzából tudjuk, hogy amikor valaki tartósan tehetetlennek érzi magát, a psziché sokszor éppen a túlélés érdekében korlátozza bizonyos érzések megélését. Bekapcsol egy elfojtó üzemmód, és segít elviselni a mindennapokat. Amikor vége, és csökken a fenyegetettség, akkor kezdődik meg a valódi feldolgozás. Ekkor kerülnek felszínre a tudatból korábban kiszorított tartalmak, az addig elfojtott élmények, villannak be emlékek, de ekkor kerülhet felszínre az önvád is, hogy miért nem léptünk fel határozottabban a demokratikus értékek védelméért. Fontos, hogy tisztában legyünk ezekkel a lélektani mechanizmusokkal, hogy ne kezdjünk el utólag mindenkit automatikusan kérdőre vonni, amiért korábban nem tiltakozott kellő határozottsággal.
Nagyon ritkán fordul elő, hogy egy traumatizált ember azonnal és hatékonyan képes az önvédelemre. Nem véletlen, hogy a bántalmazó párkapcsolatokból is átlagosan a hetedik próbálkozás után sikerül kilépniük az áldozatoknak.
A feldolgozás pedig hosszú folyamat. Akár még évek, évtizedek után is felszínre bukkanhatnak korábban a tudatunkból a túlélés érdekében kizárt emlékek, történetek. Ahhoz ugyanis, hogy az ember őszintén szembe merjen nézni a múlttal, kell a biztonságélmény.
A tanult tehetetlenség jelensége ráadásul nemcsak egyéni, de társadalmi szinten is értelmezhető – ez hosszú évtizedekig, de akár évszázadokig jellemző volt a magyarságra. Kollektív szinten is azt éreztük, hogy bármihez fogunk, kudarcra vagyunk ítélve. Nemzedékek nőttek fel és adták tovább ezeket a beidegződéseket és áldozati narratívákat. Ami most történt, ebből a szempontból is identitásformáló lehet. Végre elkezdhetünk másképp gondolkodni magunkról.
Magyarország a nemzetközi elemzésekben sokáig az illiberális autokráciák mintapéldája volt, és számos külföldi politikai szereplő példaként tekintett rá, ám ez a kis nemzet most megmutatta a világnak, hogy képes demokratikus eszközökkel elérni a változást. Abban bízom, ez át fogja formálni kollektív önképünket. Persze ezt az élményt életben kell tartani, hiszen mélyreható változások nem történnek meg egyik napról a másikra. A régi reflexek pedig könnyen vissza tudnak térni.
Elég türelmes lesz a lakosság?
Sok emberrel beszélgetek, és azt látom, a legtöbben tisztában vannak vele, hogy a változáshoz idő kell. Különösen akkor lesz könnyebb ennek a megértése, ha maradéktalanul nyilvánosságra kerülnek a korábbi visszaélések. Józan ésszel szinte felfoghatatlan nagyságrendekről esik szó – ezeket az elveszített erőforrásokat nyilván nem lehet egyik napról a másikra pótolni.
Amit a mostani kormányzat a türelmetlenség vagy az esetleg kialakuló frusztrációk csökkentéséért tehet, az éppen az, amit el is kezdett: szakadatlanul tájékoztat, partnerként kezeli az állampolgárokat, és igyekszik bevonni őket a folyamatok megértésébe.
Ahhoz, hogy az irreális várakozásokat kezelni lehessen, kulcsfontosságú az őszinte, átlátható kommunikáció és a kormányzati lépések transzparenssé tétele. Úgy látom, felismerték ennek jelentőségét.
Ma Magyarországon az egyik legfontosabb feladat a bizalmi tőke újraépítése. Egyrészt ki kell alakítani az úgynevezett episztemikus bizalmat, vagyis azt a meggyőződést, hogy a hozzánk eljutó információk hitelesek és megbízhatók, másrészt az intézményi bizalmat is, vagyis azt a hitet, hogy az intézmények igazságosan, kiszámíthatóan és az állampolgárok érdekében működnek. Hogy az emberek újra elhiggyék: ha bírósághoz fordulnak, valódi jogorvoslatot, az egészségügyben megbízható ellátást kapnak.
Az utóbbi években sokan azt élték meg, hogy sérülnek az egészséges társadalom alapját képező emberi értékek. Ez a morális sérülések egyik legfontosabb forrása. Ebből aztán egyéni szinten komoly bűntudat, szégyen és társas elidegenedés származik, végső soron gyengül a közösségek kohéziós ereje.
A Pécsi Tudományegyetemmel éppen most indul egy kutatásunk, többek között az elmúlt tizenhat év történéseit vizsgáljuk. A doktori kutatásommal párhuzamosan itt is arra vagyunk kíváncsiak, hogyan hatnak egymásra a transzgenerációs traumák, az episztemikus és intézményi bizalom gyengülése és a morális sérülések. Nemcsak tudományos szempontból lehet fontos, ha sikerül jobban megértenünk az egyéni és kollektív szintek közötti összefüggéseket, hanem ahhoz is közelebb vihet bennünket, hogy ellenállóbb és egészségesebben működő demokratikus közösségeket építsünk.
Orvos-Tóth Noémi: Egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell. Fotó: Mohai Balázs
Azért az beszédes, hogy a választások óta egyre nő a Fidesz-ellenesség, legalábbis a közvéleménykutatások szerint még többen szavaznának a Tiszára, mint áprilisban. Vajon miért?
Mert április 12-éig nagyon sokan nem hitték el, hogy lehet realitása egy kormányváltásnak, így talán még maguknak sem fogalmazták meg a hatalommal szembeni ellenérzéseiket. A választások előtt esélytelennek érezték a Tiszát, ám a győzelem hatására felfedezték benne az erőt, és ez átalakította a pártpreferenciájukat. Természetesen ilyenkor mindig megjelenik a győzteshez húzás jelensége is, de ennél valószínűleg többről is szó van. Amikor az emberek azt tapasztalják, hogy a változás lehetséges, az visszaadja a cselekvőképesség és a társadalmi önhatékonyság érzését, és olyan véleményeket, érzéseket is meg mernek fogalmazni, amiket korábban soha.
Éppen a fiatalok mentek el a legtöbben és szavaztak a Fidesz ellen, holott gyűlöletkampányok között nőttek fel. A mai fiatalok már nem a közmédián szocializálódtak, a legtöbbjük nemzetközi hírforrásokból is tájékozódik, sokan tanulnak vagy dolgoznak külföldön. Tágabb kontextusban látják a történéseket, egészen máshogy gondolkodnak magukról és a jövőről, és érzékenyebbek az elnyomás, a kirekesztés és a politikai manipuláció jelzőingereire. Persze a fiatalabb generációk körében általában is erősebb a változás iránti nyitottság. Könnyebben vállalják a bizonytalanságot, ha úgy érzik, hogy a változás jobb lehetőségeket kínál.
Közben azt is látjuk, hogy a fiatalok körében a nemzeti identitás elemei is változtak. Míg a korábbi generációknál az áldozati narratívák uralkodtak, amire jól felfűzhetők a gyűlöletkampányok, addig ez a fiataloknál kevésbé jelenik meg. Ők sokkal inkább a cselekvőképességre, az önrendelkezésre és a jövő alakításának lehetőségére helyezik a hangsúlyt. Nem visszafelé, hanem előre tekintenek.
Az utóbbi években számos központi kísérlet történt a fiatalok magyarságtudatának erősítésére.
Miközben az üzenetek egyre-másra a hazaszeretetről és a külföldi fenyegetettségről szóltak, sok fiatal azt élte meg, hogy jövőjét csak az országhatárokon kívül tudja elképzelni.
Közben a honvágy, a család és a barátok hiánya nehéz érzelmi helyzeteket teremtett. Talán ezért is volt nekik különösen fontos a változás lehetősége: hogy a Magyarországon maradás vagy a hazatérés valódi alternatíva lehessen.
Mára szexi lett részt venni a kormányzati munkában is, már nemcsak egykori üzleti, de civil vezetők is kerültek magas kormányzati pozíciókba, például Gyurkó Szilvia vagy Bódis Kriszta.
Hosszú éveken át gerillamozgalomként működtek a civilek, közben hatalmas tudásanyag és tapasztalat halmozódott fel náluk, amit most végre be tudnak csatornázni az államigazgatásba. Igazi szélmalomharcot vívtak, most viszont hozzá tudnak járulni a rendszerszintű változáshoz. Nagyon nehéz, gyötrelmes munka lesz, a gyermekvédelmet lényegében nulláról kell felépíteni. Eddig inkább mint üres szlogent ismételgettük, hogy a gyermek a jövő, a gyakorlatban azonban ez a szemlélet ritkán tükröződött az intézményrendszerek működésében.
Márpedig nagyon sok múlik azon, hogy a gyermekek milyen intézményi környezetben szocializálódnak. Az életút során számtalan ponton sérülhet az ember, ami aztán a teljes életútját meghatározhatja. Ez akár már a születéskor megtörténhet – ezért fontos például a szülészeti gyakorlatot humanizálni, amit szerencsére a kormányzat is felismert. Apróságnak tűnik, de nem mindegy, hogyan beszélünk és bánunk egy várandós kismamával, mi történik az anyával és az újszülöttel, valamint a családdal ebben a rendkívül érzékeny időszakban. Egy szülési traumának például transzgenerációs lenyomatai is lehetnek.
Nagyon könnyű maradandó lelki sérüléseket okozni egy embernek, ezért az óvodának és az iskolának is olyan helynek kellene lennie, ahol a gyermek méltósága sérthetetlen. A megszégyenítésre épülő nevelési gyakorlat zsigerileg épült be az előző generációk tapasztalatába, ezért különösen nehéz változtatni rajta. Ez a magyar társadalom egyik súlyos öröksége.
Az effajta traumák is öröklődhetnek?
Amikor valaki szülővé válik, nagyon könnyen aktiválódhatnak a saját gyerekkori mintázatai. Ha nincs tudatosság ezek felismerésére és átalakítására, illetve nincs segítség új nevelési eszközök és megoldások elsajátításában, akkor bárki könnyen a múlt automatikus ismétlőjévé válhat. Ennek pedig társadalmi vetülete is van, és nemzetgazdasági következményekkel is jár, tehát tényleg nem mindegy, hogy milyen a gyermekvállalás és a gyermeknevelés lelki környezete.
A feldolgozatlan traumák rombolják a születésünktől bennünk kialakuló biztonságérzetet és bizalmat. Előfordulhat, hogy egy traumatizált szülőnek kevesebb érzelmi kapacitása lesz rá, hogy pontosan értelmezze a gyermekének jelzéseit, és megfelelően reagáljon rájuk.
Mindebből a gyermek azt a tapasztalatot szűrheti le, hogy a másik ember nem feltétlenül megbízható információforrás, hosszú távon pedig ez már nemcsak a személyes kapcsolataira, hanem az intézményekhez és a társadalomhoz fűződő viszonyára is hatással lehet.
Ráadásul az egyéni és társadalmi folyamatok kölcsönösen alakítják egymást. A feldolgozatlan traumák arra is hatnak, hogyan viselkedünk közösségi lényként, ugyanakkor a társadalmi légkör is visszahat az egyénre – segítheti vagy akadályozhatja a gyógyulását. Én nagyon örülök, hogy hatalmas tapasztalattal és terepgyakorlattal rendelkező szakemberek kerültek be az államigazgatás legnagyobb emberi érzékenységet igénylő területeire.
A legboldogabb országokban, például Izlandon egészen hamar visszamennek az anyák dolgozni, ehhez képest nálunk a hároméves szülési szabadság még mindig él. Merre volna érdemes elmozdulni ettől?
A hároméves gyes rendszerének alapkoncepcióját kötődéselméleti és fejlődéspszichológia szempontból még el is tudnám fogadni. A probléma inkább az, hogy az anya többnyire rendkívül elszigetelten tölti a nap nagy részét. Az emberi történelem során soha korábban ilyen nem történt, hiszen a gyereknevelés mindig közösségi tevékenység volt, az egész család, a rokonság és a tágabb közösség is részt vett benne.
Nem véletlen a mondás, hogy egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell.
Amire igazán szükség lenne, az egy sokkal rugalmasabb, a realitásokhoz és a mai igényekhez jobban illeszkedő támogatási rendszer. Nagyobb hangsúlyt kellene kapniuk azoknak a közösségi megoldásoknak is, amik csökkentik a kisgyermekes szülők elszigeteltségét, mint például a szülői közösségek, a családi szolgáltatások, a részmunkaidős foglalkoztatás vagy a rugalmas munkavégzési formák. Vagyis a kérdés nem az, hogy túl sok-e a három év, hanem az, hogy közben mennyi támogatást kapnak a családok, és ezek a támogatások mennyire rímelnek az igényeikre.
Fontos lenne az is, hogy az édesapák is nagyobb számban ki tudják venni a részüket a korai gyermekgondozásból. Bár van rá jogi lehetőség, mégis nagyon kevesen tehetik meg, hogy valóban éljenek vele. Talán a következő években ebben is lesz változás.
