Sokakra nyomás nehezedik, hogy év végén, vagy csúsztatva, év elején vegyék ki az összetorlódott szabadságokat. Ám ez nem pihenést hoz magával, hanem további feszültséget: „mi van, ha elmegyek szabadságra és nem úgy alakulnak a dolgok, mintha bent lennék és magam felügyelném, hogyan is mennek a dolgok?” Vendégszerzőnk erre próbál választ találni.
„Muszáj kivennem a szabadságokat, csak nem tudom, mikor. De rám is férne, mert tizenkét-tizennégy órákat dolgozom”– mondja egy interjúalanyom és mondja még oly sok munkavállaló szerte a világon. De hogyan lehetséges ez? Milyen okok vezettek ide?
Amikor a mai technológiai viszonyok között, napra, órára meg lehet mondani, hogy egy műszaki berendezés mikor fog meghibásodni, akkor a vezetők, munkavállalók által aktívan eltöltött munkaórák száma egyáltalán ne lenne tervezhető?
Gépek, eszközök, mechanika
Mind többet halljuk, hogy napjaink termelési viszonyai a végletekig elgépiesedtek, hogy az emberi kapcsolatok egyre inkább üzleti tranzakcióra emlékeztetnek, valamint azt, hogy a munka világa mind inkább a számokról, a mennyiségről, a mindent mérhetőségről szól. És ez igaz is.
A kapitalista termelési mód elterjedése előtt is léteztek piacok, ahol a felesleg csere, esetleg a csereértéket mérő pénz közbeiktatásával cserélt gazdát, s kapott például a bognár hordóért lópatkót cserébe. A pénz megkönnyítette az érték mérését, valamint a csereügyletet.
Mára közmondásszerűvé vált, de attól még igaz, hogy a legutóbbi évszázadokban a termelés célja már nem vagy nem első sorban az adott áru létrehozása lett, hanem az áruért a piacon megszerezhető pénz, s cél, egyben érték lett a minél több pénz megszerzése.
Rendben van, de hogy jön mindez a munkaidőhöz és a beragadt szabadságok kérdéséhez? Nos, a mai munkahelyi viszonyok között az csak egy látszat, hogy az embert is egyfajta gépnek tekintik, erőforrásnak, egy alkatrésznek a nagy rendszeren belül.
A valóság az, hogy éppen az ember nincsen gép-számba véve, hogy még a legszükségesebb karbantartást, olajozást sem végzik el rajta, ráadásul mindez az adott munkavállaló kifejezett kérésére és akaratára történik.
Azaz: hiába is küldi a cég a vezetőt edzőterembe, masszázsra, speciális orvosi vizsgálatra azzal a megfontolással, hogy a munkavállaló egy fontos alkatrésze a gépezetnek és minden alkatrészt időnként meg kell olajozni, éppen a munkavégző ember meggyőződése, belsővé vált motivációja és teljesítményvágya válik ennek az olajozásnak a legfőbb gátjává.
Tervszerű megelőző karbantartás
A létező szocializmus iparából származó kifejezés napjaink gyártósorai világában is jól ismert, csak éppen komolyan is veszik. A termelésben résztvevő gépek rendszeres, előre tervezett átvizsgálása, pihentetése, alkatrészcseréje hivatott megelőzni a termelés váratlan és anyagi, morális kárt okozó megakadását. Azt állítom, hogy
a munkavállaló nevű fogaskerék esetében ugyanilyen fontos az átvizsgálás, a karbantartás és a tervezett pihentetés.
Ha a mai vállalati kultúra legalább gépalkatrésznek tekintené a vezetőt vagy a többi dolgozót, akkor sokkal komolyabban venné a szabadságolás rendjét. A krónikus pihenéselmaradás következménye a hosszan tartó gyengébb teljesítmény, a magasabb stressz, mely nem csak az adott egyénre, de a körülötte lévő munkaklímára is kedvezőtlenül hat. Azt állítom, hogy
az a munkahely, ahol szabadságok számolatlanul „ragadnak be”, még csak alkatrész-számba sem veszi a munkavállalót,
hanem rábízza, hogy elmegy-e szabadságra, az ő felelősségévé teszi, hogy napi nyolc helyett tizenkettő vagy még több órát tölt-e a munkahelyen, mondván, olyan motivált, lelkes, elkötelezett a kolléga, hogy még karácsonyra sem lehet hazarugdosni.
Talán a munkavállaló és a vállalat bölcs és a hosszabb távú érdekeket is szem előtt tartó párbeszéde veheti elejét annak, hogy tömegesen égjenek ki tehetséges és korábban valóban motivált munkavállalók. Még nem késő, de érdemes elkezdeni.
dr. Ligeti György
szociálpszichológus
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.