Egyetemi éveim egyik legkorábbi emléke egy fiatal nőhöz kötődik, akinek a történetét több mint negyven éve csendben magamban hordozom.
1985 ősze volt, az első néhány hónapomat töltöttem a San Diegó-i Állami Egyetemen. Fiatal nőként éppen csak elkezdtük a saját életünket, kerestük a hozzánk tartozó embereket, és a jövőnket tervezgettük. Aztán érkezett a hír: a Delta Gamma diáklány-egyesület egyik tizennyolc éves tagjelöltje bejelentette, hogy megerőszakolták a Pi Kappa Alpha diákszövetség házában.
Tudtam, ki ő, bár nem tartoztunk egy baráti társaságba. Az egyesületének több tagjával is közeli kapcsolatban álltam. A szalagcímek mögött olyan ember volt, akit ismertünk. A személyes szenvedése nyilvános történetté vált. Egy népszerű egyetemi diákszövetség, a Pi Kappa Alpha, rengeteg alkohol, egy fiatal tagjelölt lány, és a diákszövetség több férfi tagja szerepelt benne, akik szexuálisan bántalmazták őt, miközben eszméletlen volt.
A Los Angeles Times később arról számolt be, hogy az egyetem vizsgálata testi bántalmazást és bizonyítékok megsemmisítését is megállapította. A diákszövetséget kitiltották az egyetemről, a fiatal nő pedig csendben otthagyta a tanulmányait.
Negyvenegy évvel később, a Cornell Egyetemen történt állítólagos szexuális erőszakról olvasva újra az első egyetemi hónapjaim jutnak eszembe. Az évek elteltek. Fájdalmasan sok minden maradt ismerős.
A Cornell egyik volt hallgatója azt állítja, hogy 2024-ben egy diákszövetség hét tagja szexuálisan bántalmazta, miután magatehetetlen állapotba került. Az ügyészség most, két évvel később újraindította a büntetőeljárás keretében folyó nyomozást. A Cornell közlése szerint az egyetem kivizsgálta az ügyet, és szankciókat szabott ki, köztük felfüggesztéseket és kizárásokat. Továbbra is nyugtalanító kérdések övezik azonban azt a 2024-es döntést, hogy nem emeltek vádat. Matthew Van Houten kerületi ügyész a nő aláírt nyilatkozatára hivatkozva védte ezt a döntést. Most azt mondja, hogy a vádemelés elutasítása előtt nem tekintette át a nő rendőrségi meghallgatásának leiratát. Ez a különbség súlyos kérdéseket vet fel: milyen bizonyítékokat gyűjtöttek össze, mi jutott el az ügyészekhez, és teljeskörűen megvizsgálták-e a nő beszámolóját, mielőtt lezárták a vádemelés lehetőségét?
Az intézmények elszámoltathatósága nem várhat arra, hogy ezekre a kérdésekre ne kapjunk választ.
Ki gondoskodik arról, hogy a tanulmányai, a magánélete és a jövője ugyanolyan súllyal essenek latba, mint az ígéretes fiatal férfiaké?
Büszke vagyok a The Cornell Daily Sun fiatal női újságíróira, akik segítettek a nyilvánosság elé tárni ezt a történetet.
Sophia Dasser főszerkesztő az NPR csatornának adott szeptember végén arról beszélt, milyen gondosan óvja a szerkesztőség az áldozat névtelenségét, és hogyan követeli a felelősségre vonást. Mielőtt az ügy országos, őst most már globális figyelmet kapott, a szerkesztőbizottság „A Cornell nem teszi meg, mi megtesszük” címmel tett közzé állásfoglalást. Egyebek mellett azt kérték, hogy hozzák nyilvánosságra az ideiglenes felfüggesztések feloldásának feltételeit, valamint anonimizált formában a kötelességszegésekkel kapcsolatos panaszokra, az eljárások eredményére és a szankciókra vonatkozó adatokat.
Ezek az újságírók alapos tudósításaikkal és nehéz kérdéseikkel mutatják meg, mit jelent a vezetői felelősségvállalás. Egy náluk sokkal nagyobb hatalommal rendelkező intézmény működését vizsgálják.
Évtizedek óta írok nőkről és fiatal nőkről, tanítom őket és dolgozom velük; ezeknek az újságíróknak a példája reményt ad. A nők megváltoztatják a játékszabályokat azzal, hogy ragaszkodnak tapasztalataik nyilvános rögzítéséhez, és ahhoz, hogy a hatalom gyakorlói számot adjanak döntéseikről.
Arra tanítjuk a fiatal nőket, hogy figyeljenek az italukra, az öltözködésükre, a környezetükre és egymásra. Elmondjuk nekik, melyik bulikat kerüljék el, és hogyan juthatnak biztonságban haza.
Hol marad a fiatal férfiaknak szóló, ugyanilyen nyomatékos útmutatás?
Ne használd ki, ha valaki ittas vagy bódult. Ne tekintsd a kiszolgáltatottságát beleegyezésnek. Ne ösztönözd, ne titkold el és ne mentegesd a bántalmazást. Ha valaki veszélyben van, avatkozz közbe biztonságosan, és hívj segítséget.
A gyakorlati óvintézkedések segíthetnek elkerülni a veszélyt. Attól azonban még nem válik egy nő felelőssé azért, hogy valaki más úgy dönt: bántalmazza őt.
A bejelentés sem indíthatja el a sérelmek újabb körét azzal, hogy nem hisznek neki, megalázzák, megtorlás éri, vagy akadályozzák a segítséghez jutását. A túlélőnek nem szabadna feláldoznia a tanulmányait azért, hogy biztonságban lehessen.
Az amerikai Betegségellenőrzési és Megelőzési Központ, a CDC szexuális erőszakra vonatkozó kockázati összefoglalója
a rizikótényezők közé sorolja a nőkkel szembeni ellenségességet, a szexuálisan agresszív kortársakkal való kapcsolatot, a szexuális erőszak eltűrését, az enyhe szankciókat, valamint azokat a normákat, amelyek a férfiak felsőbbrendűségét és a szexhez való vélt jogosultságukat támogatják.
Ezek kockázati tényezők, nem pedig egy adott ügy történéseit bizonyító magyarázatok. Mégis konkrét lehetőségeket mutatnak arra, hol avatkozhatunk be. A „bro culture” akkor válik veszélyessé, amikor a lojalitás azt jelenti, hogy megvédjük a barátunkat a felelősségre vonástól, ahelyett, hogy számonkérnénk a viselkedését.
Különösen nyugtalanító a Cornell elleni keresetben szereplő beszámoló egy Snapchat-üzenetről, amely másokat is arra hívott, hogy szexuálisan használjanak ki egy fiatal nőt. Ha ez bizonyítást nyer, szembe kell nézni a másik ember teste feletti vélt rendelkezési joggal, az emberi méltóság semmibevételével és a társak helyeslésének szerepével.
Az, hogy valakit felvesznek egy elit egyetemre, tanúsíthatja a tanulmányi teljesítményét. A jellemét nem igazolja.
Olyan férfiakra van szükségünk, akik készek szembeszállni a barátaikkal, megállítani a megalázó viselkedést, és elutasítani a kifogásokat. A mentorálás és a jó férfi példakép megmutatása jó kiindulópont lehet: felnőttek segítsenek a fiúknak célokat találni, kapcsolatokat kialakítani és felelősséget vállalni.
A fiúk támogatása és a felelősségre vonás követelése összetartozik, nem egymással versengő célok.
Javaslataim ügyvédként, konfliktuskezelési szakemberként és egyetemi óraadóként végzett sokéves munkámból, valamint nőkkel és fiatal nőkkel egyetemeken, vállalatoknál és világszerte folytatott beszélgetéseimből fakadnak.
Az Alpha Kappa Alpha női diákszövetség tagjaként annak tapasztalatait is magammal hozom. Ez az egyesület a Divine Nine néven ismert, történelmileg fekete közösségek által alapított kilenc görög betűs diákszervezet egyike. Ismerem a női összetartás, a közösség szolgálata és az összetartozás értékét — és a tagsággal járó felelősséget.
Az egyetemeknek már az első évtől kezdve, majd a tanulmányok teljes ideje alatt érdemi oktatást kellene nyújtaniuk a beleegyezésről, a beleegyezésre képtelen állapotról, a szexuális erőszakról, a bejelentés lehetőségeiről és a biztonságos közbeavatkozásról. Ennek tartalmasnak és kötelezőnek kell lennie. Egy prezentáció végigkattintása nem megfelelő mércéje annak, hogy valaki valóban tanult-e belőle.
A szabályok megszegésének következményekkel is kell járnia.
A fegyelmi előírásoknak világosnak kell lenniük, következetesen kell alkalmazni őket, és tisztességes eljáráson kell alapulniuk. Egy hallgató tanulmányi tehetsége, családjának befolyása vagy karrierkilátásai soha nem jogosíthatják fel kivételezésre.
A szabályok érvényesítéséhez képzett munkatársak, következetesen alkalmazott követelmények és erőforrások szükségesek. Egy szigorú szabály, amelyet a vezetők nem hajlandók betartatni, alig nyújt védelmet.
Amikor egy hallgató szexuális erőszakot jelent be, két különböző eljárás is szóba jöhet. A bűnüldöző hatóságok azt vizsgálhatják, történt-e bűncselekmény. Ettől függetlenül az egyetemnek a nemi alapú megkülönböztetést tiltó amerikai Title IX szabályozás és a saját fegyelmi előírásai alapján kötelessége reagálni a szexuális visszaélésekre, támogatást nyújtani, és megállapítani, megsértette-e valamelyik hallgató az egyetemi szabályokat. Az egyetemi eljárás nem helyettesíti a büntetőeljárás keretében zajló nyomozást, és a kettő egymástól függetlenül is folyhat.
Ez nehéz helyzetbe hozza az egyetemeket: saját közösségükön belül kell kivizsgálniuk a visszaéléseket, miközben a feltárt tények a hírnevükre nézve, jogilag és pénzügyileg is következményekkel járhatnak.
Úgy gondolom, hogy minden egyetemi szexuális erőszakra vonatkozó állítást független vizsgálatnak kellene követnie, amelyet az egyetemi vezetés irányításán kívül álló, megfelelően képzett szakemberek végeznek.
A Title IX betartásáért felelős irodának át kellene adnia az iratokat, és együtt kellene működnie a vizsgálattal, miközben összehangolja az előírt védelmi intézkedéseket és támogatást. A vizsgálatot és annak megállapításait azonban nem szabadna irányítania. Látjuk, a Cornell esetében hova vezetett mindez.
Ahhoz, hogy a függetlenség valódi legyen, a vizsgálatot végzőknek hozzá kell férniük a releváns bizonyítékokhoz, védelmet kell kapniuk az intézményi beavatkozással szemben, és átlátható eljárásban kell őket kijelölni. Munkájuk során védeniük kell a magánéletet, és minden félnek méltányos lehetőséget kell biztosítaniuk arra, hogy meghallgassák.
Az egyetemek továbbra is felelnének jogi kötelezettségeik teljesítéséért és fegyelmi döntéseikért. A bűnügyi nyomozás továbbra is a bűnüldöző hatóságok feladata maradna. A tényfeltárás kiszervezése nem válhat a felelősség kiszervezésének eszközévé.
Az egyetemeknek meg kellene vizsgálniuk, milyen környezetben engedélyezik az alkoholfogyasztást, illetve mérlegelniük kellene alkoholmentes rendezvények szervezését, és szigorúan meg kellene tiltaniuk a törvényes korhatár alattiak alkohollal való kiszolgálását.
Ugyanakkor az általános tilalmak rejtett, jóval kevésbé ellenőrzött helyszínekre szoríthatják az ivást. Bármilyen szabályozást fogadnak is el, az alkoholfogyasztás soha nem ad felhatalmazást senki bántalmazására.
Az engedélyezett diákszövetségi bulikon képzett, józan felügyelőknek kellene jelen lenniük, akik jogosultak leállítani a rendezvényt, betartatni a létszámkorlátokat és orvosi segítséget hívni. A felügyeletnek kellően függetlennek kell lennie ahhoz, hogy ellenálljon a házigazdák nyomásának.
A középiskolai bálokon és táncos rendezvényeken természetesnek tartjuk a felügyelet szükségességét. Az egyetemi társasági élet is komoly odafigyelést érdemel.
A felügyelők nem garantálhatják a biztonságot, és az egyetemek jogköre az egyetemen kívüli ingatlanok felett eltérő lehet. E kihívások kezeléséhez együtt kell működni az ingatlantulajdonosokkal, az országos szervezetekkel és a helyi hatóságokkal.
A közzétett kutatások az ígéreteknél kézzelfoghatóbb útmutatást adnak.
A CDC szexuális erőszak megelőzését segítő módszertani kiadványa bemutatja a Coaching Boys Into Men programot, amely felkészíti az edzőket arra, hogy a középiskolás fiú sportolók körében előmozdítsák a tiszteleten alapuló kapcsolatokat. A hatásvizsgálatok szerint csökkent a bántalmazás tanúinak káros reakciója és a párkapcsolati erőszak elkövetése. A CDC arra is figyelmeztet, hogy a férfiakat és fiúkat bevonó számos megközelítés hatásosságát még alaposabban kell vizsgálni.
Egy Ann Coker és Heather Bush kutatók által vezetett, véletlenszerű csoportbesoroláson alapuló vizsgálat öt éven át értékelte a Green Dot programot huszonhat kentuckyi középiskolában. Ahol teljeskörűen megvalósították, ott a résztvevők saját beszámolói alapján csökkent mind a szexuális erőszak elkövetése, mind az áldozattá válás.
Ezek az eredmények alátámasztják a kortársak viselkedésének megváltoztatását célzó, tartós erőfeszítések értékét. Azt azonban nem bizonyítják, hogy egyetlen bevezető foglalkozás minden egyetemen ugyanezt az eredményt hozná. A programokat az előírt módszertan szerint kell megvalósítani, finanszírozni és folyamatosan értékelni.
A mérését az is nehezíti, hogy sok esetet nem jelentenek be. Az amerikai igazságügyi statisztikai hivatal 1995 és 2013 közötti időszakot vizsgáló tanulmánya szerint a tizennyolc és huszonnégy év közötti női egyetemi hallgatókat ért nemi erőszak és szexuális bántalmazás eseteinek nyolcvan százalékát nem jelentették a rendőrségnek. Ez a korábbi időszakra vonatkozó adat nem a jelenlegi bejelentési arányt mutatja, de jól szemlélteti, miért nem mérhető a biztonság pusztán a bejelentések számával.
2026-ot írunk. Még mindig túl sok nő éli úgy az életét, hogy folyton azt mérlegeli: mit kell tennem, hogy biztonságban maradjak, és lesz-e valaki, aki mellém áll, ha bántalmaznak?
A szabadság azt jelenti, hogy tanulhatunk, rendelkezhetünk a saját testünk felett, és jövőt építhetünk erőszak nélkül – és anélkül a félelem nélkül, hogy a bejelentése további sérelmeket okoz. Ahhoz, hogy ez a szabadság valósággá váljon, olyan intézményekre van szükség, amelyek érvényt szereznek a következményeknek, olyan tisztességes eljárásokra, amelyekben az emberek megbízhatnak, és olyan közösségekre, amelyek nem mentegetik a bántalmazást.
Ne hibáztassuk tovább a nőket. Tanítsuk meg a férfiakat arra, hogy szembeszálljanak társaik helytelen viselkedésével.
Védjük a túlélők magánéletét és a tanuláshoz való hozzáférését. Biztosítsunk tisztességes eljárásokat, szerezzünk érvényt a következményeknek, és fordítsunk forrásokat a működő megelőzésre.
Negyvenegy évvel a San Diegó-i Állami Egyetemen töltött első hónapjaim után azt szeretném, hogy a fiatal nők mai nemzedéke többet örököljön a figyelmeztetéseinknél. Azt szeretném, hogy a bizalmukra méltó intézményeket és valóban megélhető szabadságot kapjanak örökül.
A Cornell fiatal női megmutatják, mit jelent felemelni a hangunkat. Most a hatalom birtokosain a sor, hogy megmutassák, mit jelent vállalni a felelősséget.
Sophia A. Nelson,
díjnyertes amerikai író, újságíró és előadó. Fő témái a nők helyzete, a hiteles vezetés, a társadalmi megosztottság és a demokrácia. Könyveiben az önismeret, az összetartozás és a személyes fejlődés fontosságát hangsúlyozza.
