Nem vagyok jó arcról olvasó, nem tudtam megállapítani, hogy április 3-án gondterheltnek tűnt-e Orbán Viktor, amikor a holdról is hallható győzelmi beszédét mondta. Én a helyében tuti aggódtam volna, hiszen egy pillanatig se lehetett kérdés (már tavaly év végén is egyértelmű volt), hogy súlyos megszorítások következnek és előbb-utóbb el kell engednie egyik legfőbb választási csodafegyverét, a rezsicsökkentést is.
Kiköltekezve, gatyára vetkőzve jutott el az ország a választásig, másnap el is indult a „legalább kormányozni tudnak” mítosz első komoly éles tesztje. Négy plusz tizenkét évet volt eddig hatalmon a Fidesz úgy, hogy igazából csak kétszer két év volt nehezebb gazdaságilag (2010-12, illetve a covid-sokk), a többiben igen kedvező széljárás mellett száguldhatott a magyar gyorsnaszád.
Az anticiklikus gazdaságpolitika, tehát jó időkben hangya módra tartalékot képezve készülni a következő rossz időszakra, az elmúlt 30 évben még soha senki hatalmon lévőnek nem érte el az ingerküszöbét Magyarországon. Az Orbán-kormány e helyett még jól túl is pörgette a gazdaságot – a nekünk egy Duracell-nyuszival turbózott tücsök jutott a konjunktúrában. Így aztán április 4-én, túl az osztogatási és ígérgetési kényszeren, egy súlyos válságba tartva, régiós leggyengébb láncszemként, tartalék nélkül kezdhetett vitézkedni az előző, majd az új Orbán-kormány. Mivel kommunikációja és a valóság között elég régóta nagyon csekély az átfedés, a meghozott intézkedések alapján lehet nagyjából arra következtetni, hogy mi lehetett a terv és az hogyan változott az elmúlt időszakban.
