Valamivel több mint öt évvel ezelőtt, egy szerdai napon, a legváratlanabb pillanatban csörrent meg Egyedi Viktória telefonja. A vonal túlsó végén egy hang azt kérdezte tőle, készen áll-e egy kisbaba fogadására. Viki akkor már több mint hat éve várt férjével arra, hogy örökbe fogadjon egy kisgyermeket. „Ebben a helyzetben állandóan magadnál tartod a telefonod. Mert ha nem érnek el a kórházból, nagyon hamar hívják a várólistán következő szülőket, hiszen a kisbabák helyzetét villámgyorsan meg kell oldani” – mondja Viki, aki az öt évvel ezelőtti telefonos kérdés hallatán gyanútlanul azt gondolta, talán a hétvégén találkozhat valakivel, aki pár hónap múlva életet ad egy gyermeknek.
ADAKOZOL?
Minden hónapban írunk egy szervezetről, amit szerintünk érdemes támogatni. Miért teszünk így? Mert Magyarországon kevesen élnek jól (a jól élők közül sokan olvassák a Forbest), de nagyon sokan küzdenek mindennap. Ez így igazságtalan, és mindenkinek van egy kis felelőssége benne.
Az első sokk után azt válaszolta, nincs más, amit jobban várna, mint ezt a találkozót. Mire közölték vele: épp most tolták be a műtőbe császármetszésre az illetőt, azaz Vikiék egy-két napon belül hazavihetik a csecsemőt. „Másnap reggel útnak is indultunk az ország másik felébe, teljes sokkban, úgy, hogy azt sem tudtuk, fiút vagy lányt kapunk. De mindegy is volt. Nem kellett a kezemben fognom ahhoz, hogy máris úgy gondoljak rá, mint a kislányomra vagy kisfiamra.”
