„And the winner is Förenz Rafjúz!” Taps, és a díjazott elindul a színpad felé. Csokornyakkendője, keményre vasalt inge, szmokingja hibátlanul áll rajta, köszönőbeszédével és sármjával lenyűgözi a közönséget. A gála után a Sunset Boulevard egyik menő bárjában folytatódik az este, és két pezsgő között félrehívja Ralph Bakshi. Még aznap este hollywoodi állást ajánl neki, hiszen a dörzsölt filmguru pontosan tudja, mennyire föllendíti az üzletet, ha egy Oscar-díjast tudhat a csapattagok közt. A magyar rendező innentől a nemzetközi piacon is jó márkanév, megállíthatatlan sikerember.
Nos, így is történhetett volna, ha a magyar rendező történetesen nem 1946-ban születik, és nem a kontinensnek ezen felén. A fent idézett mondat valóban elhangzott valahogy így, de a díjazott közben Kuruclesi úti otthonában aludt, kockás pizsamájában. Az élet – ha nem is jobb, de – fordulatosabb forgatókönyvet írt. „Azt hittem, leesek az ágyról, amikor reggel bemondták a Szabad Európa Rádióban, hogy az én filmem nyert.” Márpedig ő nyert, és éppen harminc éve azon a téli reggelen nem az álmosság okozta, hogy a feleségéhez visszakecmeregve hiába próbálta elmagyarázni, hogy ő mostantól Oscar-díjas rendező. Nem nagyon jöttek szavak a szájára.
Az a szokása, hogy a Kanadából hozott bőrkötésű füzetében minden napot elmesél egy rajzban.
Azt hittem, örökbe fogad
„A Pink Floyd volt az első zenekar a világon, aki bezörejezte a dalait. Volt egy vacak kis fülhallgatóm, és ahogy hallgattam rajta azt a számot, arra gondoltam, hogy úristen!, ez egy film” – meséli az Ummagumma album egyik daláról. A Grantchester Meadows adta szokatlanságában is nagyszerű filmje, A légy alapötletét.
A forgatókönyv már 1977-ben készen állt, de az első képkockák megrajzolására még várni kellett. Arra ugyanis ő sem gondolhatott, hogy a politika olyasmit is belelát a hétköznapi történetbe, ami neki eszébe se jutott. A Művészeti Tanács funkcionáriusait afféle kérdések kínozták, mint hogy ki a légy, és ki az üldöző, vagyis ki az egyén, és ki a hatalom. Végül a stúdió felvilágosult központi dramaturgja, Hankiss Elemér segített átjutni a cenzúrán, így megkezdődhetett a munka.
A filmbéli légy háromperces repülése ámulatba ejtette a közönséget és a szakmát. Még ma, a számítógépes effekteken harcedzett szemnek is világos, hogy a film minden másodperce technikai bravúr. Jelentőségét jól jelzi, hogy negyven év alatt mindössze egy hasonló nézőpontú film készült – történetesen azt is Rófusz rendezte.
Ez volt az egyetemes filmtörténet első háttéranimációs, valamint az első szubjektív kamerával készített animációs filmje. Ez azt jelenti, hogy a főszereplőt egyetlen másodpercig sem pillanthatjuk meg, mindent az ő nézőpontjából látunk. „Mindenki beszáll. Vagy a légynek drukkol, vagy annak, aki végül agyoncsapja. Csak a háttér látszik, és mégis berántja a nézőt.”
Mindennek az ötlet újszerűségén túl azért van jelentősége, mert míg a klasszikus animációban a főszereplő mozog, és a háttér alig változik, itt minden megállás nélkül mozog. Rendben, de meg is kell rajzolni, ebben az esetben másodpercenként tizenkétszer – nem csoda, hogy erre előtte senki sem vállalkozott. De az is igaz, hogy ma már az alkotó is bevallja, hogy akkor ő sem mérte fel pontosan a terepet. A kitűzött határidő már rég lejárt, és ő két kollégájával, Dévényi Mónikával és Visnyei Ilonával még mindig csak ezt rajzolta, napi tíz–tizenkét órában. Amikor az alternatív befejezés helyett az eredeti befejezést kellett megrajzolniuk, az újabb három–négy hónapba telt, így összesen közel három évig készült a film. A két kolléganő később sikeres lett – más szakmában, animációt többé sohasem rajzoltak.
„Akkora vásznat még életemben nem láttam, mint ott, a hangversenyteremben. Ott ült két és fél ezer néző, és én izgultam. Főleg, miután egy perc után hangoskodni, fütyülni kezdtek. Azt hittem, megbuktunk” – meséli a rangos Ottawai Nemzetközi Animációs Filmfesztiválról. Akkor még nem tudta, hogy az ottani közönségnél ez a tetszés jele. A film végén őt kereste a fény, és a közönség is láthatta, ahogy a kétméteres Bill Littlejohn felugrik, és átöleli. Walt Disney utolsó élő animátora igazi legenda volt. Hamar szívébe zárta a fiatal magyart, és még ott meghívta magához Los Angelesbe. „Malibuban lakott. Végigvezetett a nagy stúdiókon, sokaknak bemutatott. Úgy cipelt körbe, hogy azt hittem, örökbe fogad.”
