Benkő Fruzsina tizenegy éve hátrahagyta addigi fővárosi életét, és azóta Borsodban, ez encsi kistérségben dolgozik azon, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek se veszítsék el az álmaikat. Ötven köbméter beton, a piros pólók és egy csepeli lány története.
„Velünk érettségizett, aztán szült két gyermeket. Az ő gyerekei már más tudáskészlettel mennek óvodába és iskolába. Tanítgatja őket számolni, foglalkozik velük. Tudja, hogy van hatása a fejlődésükre” – mesél munkatársáról, Vikiről Benkő Fruzsina, az InDaHouse Hungary Egyesület alapítója. Ezzel össze is foglalja a szervezet küldetését, merthogy sok szülő nem tudja, hogy hatással lehet a gyermeke fejlődésére, ők viszont tizenegy éve viszik el ezt a tudást az ország egyik legnehezebb sorsú régiójába.
Az InDaHouse hernádszentandrási főhadiszállásán járunk Borsodban. Viki is „tanodásuk” volt, most náluk dolgozik. Miközben Fruzsi körbevezet, többször is elhangzik, hogy önkénteseikkel, a két kezükkel építették a házat, látszik, mennyire büszke rá. Az épület puritán, kívül-belül letisztult, mindenhol csak annyi „csicsázás” van, ami az ide járó gyerekek fejlődését szolgálja. A földszinten vannak a tanulószobák és egy közösségi tér, a mosdóban csempére ragasztott, kedves fogmosó-mondókák orientálják a gyerekeket.
Az emeleten két nagyobb és több kisebb szobában szoktak aludni hétvégente az önkénteseik. Viki épp itt takarít, rendezkedik, a levegőben frissen mosott ágynemű illata száll.
„Itt, mint egy osztálykiránduláson, együtt alszanak az önkéntesek pénteken és szombaton”
– mutat az egyik nagyszoba felé. Húsz ágy van idefenn, optimális esetben ennyi önkéntes érkezik. Kora gyermekkori programjuk keretében két-három önkéntes járja a házakat, és megy a babás családokhoz (ez az egyetlen olyan programelemük, ahol ők mennek házhoz, ami jól bevált módszer náluk). Iskolaelőkészítő programjukba három-négy, az alsósoknak szóló kistanodába nyolc, a felsősöknek és középiskolásoknak szóló nagytanodába pedig általában hárman érkeznek Budapestről.
Az egyik íróasztalhoz ülünk le interjúzni a tanulószobában, ez hétközben üres – Fruzsi gyorsan kapcsol is egy kis melegítést, hogy ne fázzunk – hétvégente telik meg élettel, amikor az alsósok megérkeznek a kistanodába. A polcokon ismertterjesztő könyvek, regények, és a gyerekek keresztneveivel precízen felcímkézett irattálcák. 140 család 330 gyereke vesz részt az InDaHouse valamely programjában, szinte kizárólag romák. Hernádszentandráson és Perén a szegénységben élő gyerekek 90 százaléka jár hozzájuk, vannak gyermekeik Ináncsról is, emellett az Encshez tartozó szegregátum, Fügöd tíz év alatti gyermekeinek 90 százaléka ugyancsak InDaHouse-os. Hernádszentandráson a központon kívül van még egy kisebb fejlesztőházuk, egy adományboltjuk, és Fügödön is egy kisebb házuk.
Fruzsi az InDaHouse hernádszentandrási központjában, amit önkénteseikkel évekig építettek. Fotó: Ránki Dániel/Forbes
Ahová más nem megy
Lefordulunk a hármas útról, a köd egyre nagyobb, a kereszteződés meg olyan hangulatú, mintha földútra készülnénk kanyarodni. Ináncs után jön majd Hernádszentandrás. Vegyes a falukép, előfordulnak ablaküveg nélküli, egyszerű, de kívülről szépen rendben tartott, és takarosabb, felújított épületek is. Utóbbiak jellemzően önkormányzatiak: polgármesteri hivatal, idősek klubja, illetve ovi vagy bölcsi. Kicsit arrébb egy régi, de takaros házban háziorvosi rendelő. A kapu zárva – nem evidens, hogy minden nap van orvos, mint ahogyan az sem, hogy egy óvodai csoportban két óvodapedagógus legyen – tudom meg Fruzsitól egy-két óra múlva.
„Októberben jöttünk, arany faleveleket vitt a szél. Varázslatos volt, és úgy voltunk vele, hogy az álmunkat jöttünk megvalósítani.” Fruzsi 2014-ben, egy barátnőjével érkezett Perére, együtt alapították az InDaHouse-t, de egy hónap után Fruzsi egyedül maradt a projektben. Nem hallgatott azokra, akik korábban azt mondták neki, hogy ez lehetetlen vállalkozás, meg hogy Borsod messze van.
„Az volt az álmom, hogy cigánytelepen dolgozzak. Ahová más nem megy, illetve nincs más, gyerekeket segítő program.”
Ott akarta bebizonyítani, hogy minden gyerek egyenlő, és hogy bármelyik gyerek bármire képes, ahol a legnagyobb a szükség és a baj. Az encsi kistérséget tudatosan választotta: korábbi ELTE-s egyetemi professzora, Hegyesi Gábor (a hazai szociális szakma egyik kiemelkedő alakja, az ELTE Társadalomtudományi Karának néhai professor emeritusa – a szerk.) javasolta neki ezeket a falvakat, ahol tízből hat-hét gyermek hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetűnek számít. A perei polgármester állt melléjük, kaptak egy ötven négyzetméteres helyiséget egy régi iskolában, és 2014-ben Perén elkezdtek havonta foglalkozásokat tartani, amire özönlöttek a családok.
Matracon aludtak, maguknak alakítottak ki vizesblokkot, és vettek kályhát, amit szénnel fűtöttek. „Jó hosszú idő volt, mire felmelegedett a terem, onnantól, hogy pénteken este megérkeztünk. Azóta még jobban el tudom képzelni, milyen hideg házban felébredni vagy oda hazamenni.” Fontos tapasztalatok voltak ezek, mondja, mint ahogyan az is, amikor ment egyszer a gyerekekért télvíz idején, hogy foglalkozásra vigye őket. „Pont láttam, hogy a térdig érő hóban mennek hátra a pottyantós vécéhez. Évek teltek el, mire úgy tudtam elmenni otthon wc-re, hogy ne jutott volna eszembe, mennyire privilegizált helyzetben vagyok.” A hasonló érzésekkel – hiszen számos problémát lát nap mint nap a családoknál – úgy birkózott meg lelkileg, hogy szilárd hite van abban, hogy ami rajta múlik, azt megteszi – és ez elsősorban a gyermekek fejlesztése.
Fruzsi teljesen feladta budapesti munkáját és életét, és Borsodba költözött. Fotó: Ránki Dániel/Forbes
Felelősség, amiből nincs kiszállás
Tudta, mit vállal, és azt is, miért fontos, hogy minél korábbi életkorban fejlesszék a gyerekeket. Fruzsi mögött eddigre egy ELTE szociális munkás diploma és tíz év budapesti szakmai tapasztalat állt. Pesterzsébeten egy ifjúsági irodában, és Csepelen egy alapítványi gyermekotthonban dolgozott, de úgy érezte, hogy az ottani helyzetekben elsősorban tűzoltásra van lehetőség, és a jellemzően kamaszkorú gyerekek életét már szinte lehetetlen jobb irányba kormányozni. Ehhez nincs elegendő pénz, paripa és fegyver a rendszerben. Látta az iskolai lemorzsolódást is, hogy van gyerek, aki képes lenne végigcsinálni az általános iskolát, sőt le is tudna érettségizni, de nem jut el odáig, mert hamarabb bajba keveredik (lopás, garázdaság már kamaszkorban). Ha pedig nem érti, miről van szó az iskolában, nem fogja ott jól érezni magát, rossz jegyet kap, a tanár nem fogja szeretni, ő pedig nem szeret majd iskolába járni – ezzel be is zárul az ördögi kör. Ennek okait kutatni Fruzsi egyébként el is ment az ELTE doktori iskolájába, de hamar realizálta, hogy
„nem arra van szükség, hogy még egy kutatást csináljak, hanem hogy azt csináljam, ami a már létező a kutatásokban le van írva.”
Ekkor már a célt is határozottan megfogalmazta: hogy a falusi környezetben élő cigánygyerekek ne veszítsék el az álmaikat az általános iskola végére azzal kapcsolatban, hogy mik szeretnének lenni. „Azt éreztem akkor, 29 évesen, hogy úgy szeretnék megöregedni, hogy olyan munkát csinálok, aminek van értelme.”
Fügödre, az Encshez tartozó szegregátumba az ott lakókon kívül nem sokan mennek. Fruzsi viszont nem tud itt úgy végigmenni az utcán, hogy szóba ne elegyedne valakivel. Amikor tábor van, a gyerekek már csapatban várják az InDaHouse-t az utcán. Fotó: Ránki Dániel/Forbes
Borsodban a születéstől kezdve ott vannak a családok életében egészen a babák mozgás- és beszédfejlődésétől. Aki megszületik az általuk „lefedett” programban, az InDaHouse szárnyai alá kerülhet, vagyis testvéreket sem hagynak hátra. A programba való bekerülést mindig a szülőknek kell kérniük, és Fruzsiék szerződést kötnek velük.
