Office sztorik címmel nemrég új rovatot indítottunk, Varga Eszter befektető, executive coach konkrét válaszokat ad olyan vezetőknek, akik elakadtak egy-egy nehezebb helyzetben. Mostani témánk: empatikus vezető kontra kedves vezető.
Elakadtál, kérdésed van? Írj a [email protected] e-mail-címre, és a szakértő válaszol!
Dilemma
Férjemmel közösen vezetjük a cégünket, és az évek során többször tapasztaltam, hogy a munkatársak egészen másként reagálnak ugyanarra a vezetői magatartásra attól függően, hogy melyikünk képviseli. Az ő direktebb, olykor nyersebb kommunikációját sokszor határozottságnak és magabiztosságnak értelmezik, míg az én kedvesebb, együttműködésre építő stílusom hosszú távon ellenállást vált ki. Így alakult ki az a sajátos dinamika is, hogy ő lett a „jó zsaru”, én meg a „rossz zsaru” – annak ellenére, hogy sokszor éppen én törekszem jobban a közös nevező megtalálására.
Alapvetően hiszek a támogató, empatikus, coachingszemléletű vezetésben. Ugyanakkor időről időre azt tapasztalom, hogy egy ilyen kapcsolatban elmosódhatnak a határok.
A közvetlenséget természetesnek veszik, a rugalmasság elvárássá válik, a kedvesség pedig mintha feljogosítana egyeseket, hogy olyan hangnemet vagy viselkedést engedjenek meg maguknak, amit egy határozottabb, távolságtartóbb vezetővel aligha tennének meg.
És itt jön a vezetői dilemma. Meddig érdemes a kapcsolat megmentésén dolgozni, és mikor kell felismerni, hogy a további együttműködés már többet árt, mint használ?
Hátrébb kell lépnem, nagyobb távolságot kell tartanom, és vissza kell fognom a közvetlen együttműködést? Vagy éppen az a felelős döntés, ha egy értékes, de a kapcsolatot már működésképtelenné tevő munkatárstól megválok, mielőtt a helyzet teljesen elmérgesedik? (A kérdést egy négymilliárdos árbevételű agrárcég társtulajdonosa küldte – a szerk.)
Tipp Varga Esztertől
