„Emlékszem a konkrét párizsi utcára, ahol éppen sétáltam, amikor megláttam egy óriási Dior-plakátot. Percekig néztem, és azon gondolkodtam, ha én lennék rajta, adna-e még örömet és elismerést? Rájöttem, hogy egyáltalán nem. Akkoriban egyre inkább zavart, ahogy napi szinten éltem az életem: öltöztetnek, fotózgatnak, én meg csak vonulok a kifutón, és ennyi az összes érték, amit teremtek. Miközben lehetőségem lenne, hogy egyetemre járjak, diplomát szerezzek, és ezáltal nagyobb társadalmi szerepvállalásom legyen.”
Bogár Nikolettben ekkor, 2013 nyarán született meg az elhatározás, hogy felhagy tizenöt évesen elkezdett karrierjével. Akkor már több mint öt éve volt a nemzetközi divatvilág egyik ígéretes magyar modellje, többek között a Chanel, a Dior, a Giorgio Armani és a Dolce & Gabbana kifutóin dolgozott.
És közben egészségtelenül élt. Habár már kevésbé súlyos szinten volt anorexiás, mint a modellkedés előtt, tizennégy éves korában, de továbbra is minden gondolata az evés körül forgott, és szigorúan kontrollálta a súlyát. Egy ideje már járt terápiára, és a párizsi felismerés idején gyógyulásának éppen olyan fázisában járt, amikor meg tudta fogalmazni magának: ebben a közegben nem lesz soha igazán jól.
Nyár közepe volt, és szeptemberben elkezdhette az egyetemet. Két év halasztás után ez volt az utolsó lehetősége, ha nem akart újra felvételizni. Érettségi után bejutott a Semmelweis Egyetem Gyógyszerésztudományi karára, de modellmunkái miatt halasztott.
„A közkeletű sztereotípiával szemben – mondja –, miszerint modellnek az megy, akinek nincs más lehetősége, a valóság sokkal árnyaltabb.
Nikinek a modellkedés amúgy sem menekülőút volt, inkább párhuzamos pálya, élete egyik szakasza.
„Emlékszem, Milánóban egy castingra tartottam, és még a villamoson is kémiajegyzeteket olvastam, esténként pedig Skype-on készültem a tanárommal az érettségire.” Amikor jött az első egyetemi év, és világossá vált, hogy a sok laborgyakorlat és a gyakori számonkérés miatt a gyógyszerész szak nem végezhető el levelezőn, végleg otthagyta a kifutót, és nekiveselkedett a tanulásnak.
Spenótos, kecskesajtos rántottát, hozzá bagettet és gyömbérteát rendel, amíg beszélgetünk, azt mondja, kell az energia, mert az interjú után megy a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központba egy szintén hosszabb beszélgetésre. Tombor Zoltán függőségekről szóló kiállításán a fotóművésszel vezetnek tárlatot, Niki az evészavarokról fog előadni egy gimnazista csoportnak.
Szabadnapot vett ki, merthogy közben a szembe beültethető műlencséket forgalmazó Mediconturnál globális szerepkörben dolgozik. Head of scientific content and education a pontos pozíciója (magyarul tudományos kommunikációért és oktatásért felelős vezető), oktatási stratégiákat, publikációkat koordinál, orvosi véleményvezérekkel dolgozik Brazíliától Dél-Koreáig. A modellkedés során megszerzett készségek – a nyelvtudás, a kultúrák közti könnyed kommunikáció, a színpadi jelenlét, a gyors adaptáció – igazi üzleti értékké váltak munkájában.
Közben doktori fokozatot is szerzett 2024 végén az Evészavarok kialakulásának kockázati tényezői divatmodellek körében témában, és most családterapeuta-képzésben vesz részt. Faramuci helyzet, hogy gyógyszerészdiplomája van, nem orvosi vagy pszichiáteri, viszont az evészavarok témáját alaposan megkutatta, elméleti háttere sok szakemberénél erősebb. A családterápiás képzéssel a gyakorlati tudást is megszerzi, hogy hatékonyan segítsen az érintetteknek.
„Egyrészt azon dolgozom, hogy felhívjam a figyelmet, hogy milyen sok embert érintenek az evészavarok, és hogy nem szabad őket elbagatellizálni. Másrészt arra, hogy igenis gyógyíthatók, és léteznek szakemberek, akikhez lehet fordulni” – mondja. És a gyógyulás esélye annál nagyobb, minél korábban kap valaki segítséget.
Talán a perfekcionizmusából és az önmagával szembeni szigorából fakad, hogy túlságosan tart a megbélyegzésektől, a kritikától, hogy doktori fokozat nélkül végzi a munkáját. Holott eddig kizárólag pozitív visszajelzéseket kapott a tudományos eredményeire is, és arra a gyakorlati segítségre is, amit Túry Ferenc pszichiáterrel közösen, családokkal végzett terápiás munkában nyújtott. Rendszeresen hívják külföldi konferenciákra is, már 2016-ban díjat is kapott az egyik előadásáért Ausztriában, publikációs listája sokoldalas, és legalább felerészben nemzetközi eredményekről van szó.
Amikor találkoztunk, éppen a Magyar Pszichiátriai Társaság kongresszusán készül előadni a szépségideálok és az evészavarok kialakulása témában, érdeklődésemet látva meg is mutatja a prezentációját. Profi, azt hiszem, aligha tudnak sokan nála többet erről a témáról még világszinten is. Két éve tanít is a Károli Gáspár Református Egyetem Pszichológia tanszékén.
„Nagyon érik bennem, hogy a közösségi médiában is folytatnom kellene az edukációs munkát” – mondja. Podcastokban és interjúkban rendszeresen szerepel, de maga is úgy érzi: lehetne hangosabb. Pláne, hogy a komoly, alapos tudása szuper humorérzékkel is párosul.
Jutalmaz, aztán felemészt
Nikinél a teljesítménykényszer nem közvetlen szülői elvárásokból fakadt. „Magukkal szemben voltak szigorú elvárásaik, amit én mintának fordítottam le még akkor is, ha tudatosan jelezték, hogy ne kövessem őket. Azt láttam, hogy sokat dolgoznak, fontos nekik a jó teljesítmény, a rendszeres sport és a rend. Ezt ösztönösen átvettem.”
Amikor az általános iskolában nem osztályzatot, hanem százalékos értékelést kaptak, volt, hogy hazafelé azon szomorkodott, miért nem száz, hanem csak kilencvenhat százalék lett az eredménye. „Emlékszem a döbbenetre a szüleim arcán. Akkor mondták először, hogy szerintük ez már nem egészséges ambíció.” A teljesítménykényszer egy pontig jutalmaz, aztán felemészt. Amikor a test minden tartalékát feléli, nemcsak a fizikai, hanem a kognitív teljesítmény is összeomlik.
Amióta a témát kutatja, sokat gondolkodott rajta, kik a felelősök a divatszakmában annyira gyakori evészavarokért. Az ügynökök? A tervezők? A magazinok? Niki szerint mindig a társadalmi értékek kivetülése, hogy milyen szépségideált követünk. A divatipar pedig – és ma már a közösségi média – társadalmi értékeket nagyít fel.
A 2000-es évek extrém vékony szépségideálja nem az átlag populációból nőtt ki, de hatása máig érezhető. A különbség annyi, hogy a nyomás ma állandó. Már nem napi tíz percig látjuk a szépségideált egy magazinban, mindenütt a szemünk előtt van. A közösségi médiában magunkból és egymásból csinálunk minimodelleket. A fogyasztószerek, az öregedésfóbia, a filterezett arcok, az, hogy a botox már alap, vagy csak kiugrik az ember ebédidőben feltölteni az arcát, mind ugyanabba az irányba mutatnak: a test kontrollja státuszjelzővé vált.
Ráadásul mostanában a családszerveződés, a szociális kapcsolódások is deformálódtak, és már nincsenek igazán megtartó közösségek. Mindenki leginkább csak túlélni vagy megélni szeretne, magunkra is alig tudunk figyelni. És az sem segít, ha a családban mondjuk az édesanya állandóan diétázik, és becsmérli magát, és hogy a beszédtémákat egyre inkább dominálja a külső, a megjelenés. „Sokan a maguk problémáit sem veszik észre, mert hiányos az alapvető pszichoedukáció, az egészségtudatosság szintje sem megfelelő.”
Heti tizenöt perc beszélgetés
A családterápián Niki szerint sokat tudnak segíteni a kölcsönös kérések, amikor mindenki kérhet a másiktól valami apró dolgot, cselekedetet. Sokat elárul a családtagok közötti dinamikákról, hogy ki mit kér a másiktól. Például nemrégiben volt egy eset, amikor egy gyerek csupán heti tizenöt perc beszélgetést kért a szüleitől. Van, hogy hétköznap a szülők és a gyerekek szinte nem is találkoznak, és későn derül ki az evészavar, csak azt látja a szülő, hogy a lánya bő ruhát hord, rejtőzködik, titkolózik, hárít, ha a napi életesemények kerülnek szóba, vagy bármi megváltozik, akár a viselkedésében, akár a megjelenésében.
És hogy miért nagyjából tízszer gyakrabban érintettek az evészavarokban a nők, mint a férfiak? Niki szerint egyrészt azért, mert a megjelenéssel kapcsolatos nyomás a nőket érinti jobban, ők vannak inkább rivaldafényben, másrészt genetikai-biológiai háttere is van. „Utódnemzés szempontjából mindig is afféle ki nem mondott elvárás volt, hogy legyünk kívánatosak, belénk ivódott, hogy a külsővel igenis foglalkozni kell. Amúgy a fogyókúrás reklámokban sem nagyon látsz férfiakat salátát enni.”
A kérdés nem az, hogy van-e felelős a gyakori evészavarok hátterében, inkább az, hogyan lehetne felelősebben működtetni egy óhatatlanul kockázatokat kitermelő rendszert. A modellügynököknek abban lehet felelősségük, hogy foglalkoztatnak-e olyan modelleket, akiknek kőkeményen kell diétázniuk, ha tartani akarják a szükséges méreteket, és ha igen, milyen kommunikációs stílust engednek meg maguknak velük szemben. „Amíg a tervezők a vékony, nyurga modelleket látják szépnek, és amíg a színpadot nézve ez látszik esztétikusnak, nem lesz változás, a divatipar nem fog mást elvárni a modellektől” – mondja Kajdi Csaba, a Visage Models alapítója.
Ő volt Niki ügynöke is, és nemrég egy podcastban el is büszkélkedett vele, hogy meglett az első doktor modellje. „Niki mindig túl okos volt, akkurátus, sokat kérdezett, néha picit nehéz is volt emiatt menedzselni” – nevet. Miután magas, vékony alkat volt, Csaba sosem vette észre rajta igazán, hogy evészavaros, szerinte az ügynök nem tudja szakadatlanul fogni az összes modell kezét, hogy miként felel meg az egyetlen szigorúan vett elvárásnak – a 88–90 centis csípőbőségnek.
Hát maga hogyhogy ötösre vizsgázott?
Az ambícióit, hogy majd diplomát szerez, Niki a modellkarrierje alatt valójában egy percre sem engedte el. „Láttam negyven–ötven éves evészavaros nőket, és azt gondoltam, én nem akarok olyan lenni – mondja. – Az a rengeteg gyerekkori tervem megvalósíthatatlan lett volna az anorexiásokat jellemző beszűkült mentális tudatállapottal. A kamaszkoromat elveszítettem emiatt, és akkor döbbentem rá, hogy az életem többi szakaszában nem tehetem ezt magammal.”
Miután felhagyott a modellkarrierrel, és elkezdte az egyetemet, gyógyszerészhallgatóként teljesen új közegbe került. Itt nem számított a külalak, csak a mentális teljesítmény. Vagyis pont fordítva volt, mint előzőleg, amikor csak az volt a fontos, hogyan néz ki, és az intellektusa, az, hogy mit gondol, senkit sem érdekelt. Két év kihagyás után nehéz volt visszarázódni a tanulásba.
Ugyan nem híresztelte magáról, hogy korábban modellkedett, de mindenki tudta, és bizony voltak megdöbbentő élményei a társadalmi előítéletekről.
„Amikor megnyertem az élettanversenyt, megkérdezték, ezt hogy csináltam. Mondtam, hogy egyszerűen tanultam. Amikor a szigorlatötösömet mentem aláíratni gyógyszerészeti kémiából az intézetvezetőhöz, ő is megkérdezte: hát maga hogyhogy ötösre vizsgázott?”
Tudományos diákköri (TDK) munkáját Túry Ferenc pszichiáternél kezdte, akinek munkássága meghatározó az evészavarok magyarországi kutatásában. Ő akkor a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetét vezette. „Könnyen elérhető ember volt, írtam neki, és elkezdtünk terápiázni.” Aztán a közös gondolkodásból publikációk lettek, majd könyv született: A divatipar és az evészavarok – A kifutók veszélyei. (NYÍLLAL KÖNYVBORÍTÓ) Ráadásul először, 2019 tavaszán (Niki diplomaszerzése után egy évvel) angolul jelent meg a kötet, miután a Cambridge Scholars Publishing kiadó felfigyelt valamelyik nemzetközi publikációjukra, és megkereste Túry doktort, hogy javasoljon könyvtémát, amiből kiadvány születhet.
„Az, hogy a témával foglalkozunk, inkább lehetőség, hogy egészségesebb környezetet hozzunk létre.” A számok nem megnyugtatók: tíz év után az evészavarok mortalitása nyolc százalék, húsz év után közel húsz százalék. Nem ritka betegségekről beszélünk, hanem a mentális egészség globális válságába illeszkedő bio-pszicho-szociokulturális jelenségekről.
A valódi siker nem az, mondja Niki, hogy az életben milyen szerepet töltünk be, hanem hogy merünk-e váltani, amikor felismerjük, hogy a régi pálya már nem szolgál minket. És hogy a múlt tapasztalatait képesek vagyunk-e új értékké formálni.
„Én voltam már modell, aztán gyógyszerésznek tanultam, most az orvosisegédeszköz-bizniszben dolgozom, és közben az evészavarokat kutatom. Látszólag furcsa lehet ez a karrierpálya, de minden mindennel összefügg. Azt igazolja az életem, hogy a korábbi tapasztalatokat igenis jól be lehet forgatni más területekre. Fiatalon gyakran lepottyantottak egy ismeretlen városba, kezembe adva egy papírtérképet, hogy találjam meg a helyem, aztán legyek magabiztos – ez nyilván hozzájárul, hogyan közelítek meg most elsőre a komfortzónámon kívülinek tűnő feladatokat.”
