Úgy képzelem, a magyar művészek közt rangot jelent, ha már lefotózta őket legalább egyszer a Lenke. A fotóművész a 80-as évek eleje óta készít portrékat zenészekről, filmesekről, írókról, képzőművészekről – de munkássága persze jóval szélesebb körű, álomszerű állatfotóktól kezdve szinte-szociofotókig sokféle szépséget találunk legtöbbször fekete-fehér képei közt.
Amikor a kétezres évek közepén elkezdtem filmes újságíróként dolgozni, nagyon hamar megtanultam Szilágyi Lenke nevét: rendszeresen használtam a képeit, mert rengeteg filmforgatáson dolgozott standfotósként. Később rájöttem, hogy Lenke végigfotózta a 80-as évek szinte teljes magyar undergroundját, és akkor már sejtettem, hogy egyszer majd meginterjúvolom, de ez csak most jött össze. Ráfoghatjuk, hogy az apropó a közelgő kerek évforduló: a fotóművész 2019-ben tölti majd be a 60. életévét.
Bizonyára lennének, akik nehéz interjúalanynak titulálnák Lenkét, aki érthető módon inkább a képeivel szeret mesélni, és nem a képeiről, de én nem találtam annak. Egyszerűen beszél, és a lényeget mondja. Keresetlenül, meghatóan természetes, valahogy úgy, ahogyan a fotói.