Háziorvosi praxisa mellett, egy kis Mura-menti faluban kezdett borászkodni Bussay László 1989-ben, és ő lett az ember, aki aztán visszatette a Zalát az ország bortérképére, munkáját a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével is elismerték, a szakmában igazi kultusza volt. Aztán 2014-es halálakor, hiányával együtt maradt 28 éves lányára a kis vidéki praxis, az öthektáros vállalkozás, és a borszakma által igen magasra tett léc. Bussay Dorottya hat évvel később nemcsak körzeti háziorvos és borászati vezető, hanem egy másfél éves kislány aktív anyukájaként hoz valamit a Zalából, ami ugyan más, mint az apjáé volt, de semmivel sem kevesebb.
„Gyerekkoromban az irodalomtanárom egyszer megkérte az osztályt, mindenki írja le, hogy felnőttként mivel szeretne foglalkozni, hogy egyszer majd a tízéves osztálytalálkozón felolvashassa. Mi Pécsről származtunk el, a Zalában nőttünk fel a húgommal, 14 éves korunkig a Mura környékén ugráltunk a régi traktorgumikon a játszótereken. Már akkor tudtam és le is írtam, hogy szőlővel szeretnék foglalkozni, közben orvos szeretnék lenni, családot alapítani, ott maradni.”
Csörnyeföld, cserépkályha, Bussay parafadugók
Bussay Dorottyával egy budapesti borbárban ülve kóstolgatjuk a borait, amikor némi gondolkodás után ezt válaszolja a kérdésre: mennyiben volt kényszer, hogy átvegye apja örökségét. 2014 nyarán ugyanis a szőke lány szakvizsga előtt álló orvostanhallgatóként volt kénytelen elköszönni édesapjától, aki addig háziorvosként a körzeti praxist vitte Muraszemenyén. Bussay László nemcsak feleségét, a jogász Ratkovics Ágnes és két lányát, hanem öthektáros borbirtokát is hátrahagyta. De Dóri terve addigra készen volt: még abban az évben, december 3-án letette az orvosi szakvizsgáját, 7-én átvette apja praxisát, ahogy a családi Bussay birtokot is. Igaz, szülei borászati iskolába nem engedték korábban, a szőlőművelést máshogyan tanulta meg.
