„A Frittmann Auróra nevű borát keresem mindenhol, de egy boltban sem találom. Nem tudsz segíteni?” – írt rám egy borértő ismerősöm, akit Hajnalkának hívnak, és saját névnapja alkalmából kereste a bort, leginkább csak mert az auróra szó hajnalt jelent. „Nézd, ezt a bort megrendeltem neked!” – írt rám ugyanazokban a napokban egy borkereskedő barátnőm, és egy spanyol vöröset mutatott, aminek a címkéjétől azonnal elolvadtam. Egy dögös, menő, elegáns nő sétáltatott rajta egy dalmatát – dalmatagazdaként tudtam vele azonosulni. Sőt! Teljesen rákattantam. De vajon én magam adtam volna érte pénzt? Ördögtől való random, csinos palackokra költeni vagy mindenki ezt csinálja, aki nem ért magasabb szinten a borokhoz? Esetleg a borszakértők is ezt csinálják? Hogyan lehet kivédeni, hogy kukába dobjuk a pénzüket? Adok pár tippet, és a végén azt is elmondom, milyen volt végül is a dalmatás spanyol vörös.
A szép boroscímkék végigkísérték boros pályafutásomat, teljesen függetlenül attól, hogy értettem-e már bármilyen szinten is az italokhoz, és függetlenül attól is, hogy minimálbéren élő egyetemista voltam-e még vagy már tisztességesebben kereső alsó-középosztálybeli. Esetleg épp én is a borpiacból éltem.
Én – spoiler – imádom a szép grafikákat, a megkapó dizájnt, és főleg azt, ha az ízén túl egyéb dimenziókban is azonosulni tudok egy borral.
