A hosszú élet titkát kerestük a szardíniai kék zónában, találtunk aktívan élő és finom portékákat készítő, szúrós tekintetű szárdokat, meseszép tengerparti öblöket, élhető városokat, ezeréves temetkezési helyeket, apró termetű vadlovakat és flamingókat. Szárd banditák, raboljatok el!
„Egy újabb háború? Nem, köszi.” „Hány ártatlan áldozat árán ér véget egy zsarnok uralma?” „Mindannyian bevándorlók vagyunk.” Akár választási plakátkampány közepén is érezhetnénk magunkat, valójában azonban Szardínia legmisztikusabb, ugyanakkor egyik leghétköznapibb kinézetű településén, Orgosolóban olvasgatjuk több száz falfestmény politikai szövegeit, kicsivel naplemente után.
Közben ugrabugrálunk az autók között, mint egy üldözéses filmjelenetben, mivelhogy az egyirányú, igencsak szűk főutcán olyan sebességgel száguldoznak a helyiek, hogy csak a parkoló járművek között cikázva tudunk előrébb jutni. Pár nap ottlét után nem erősíthetjük meg, hogy a nyugodt élet volna a világ egyik kék zónájának titka.
A sziget közepén élő szárdok közt ugyan az átlagnál több a százévesnél idősebb, de a tempót nézve egy generációval később már jó eséllyel véget érhet a statisztikai előny.
„Hát persze, ahogy megjelennek a turisták, ők elkezdenek erőt fitogtatni”
– magyarázza egy héttel később Giuseppe Scaricamazza, az olaszországi születésű olívaolaj- és egyéb ínyencségkereskedő, amikor beugrok hozzá a pesti körúti Buonóba egy Cannonauért. (És valóban gyanús volt, hogy az orgosolói főutcán mintha ugyanaz a tucatnyi tragacs ment volna újabb és újabb köröket.)
Az őshonos szőlőfajtából készülő vörösborról azt mondják, fogyasztása jócskán hozzájárul a szárdok hosszú életéhez, de annyira különböző minőségű volt a turistahelyeken a kínálat, hogy gondoltuk, itthon megkóstoljuk, milyen az, amit egy szakértő már előválogatott. Hátha tényleg kiérezzük belőle a longevity-mellékízt. (Még várat magára.)
Erről szól a cikk
- Német sziklamászók a meredélyben
- Azonnal a tutiban vagy
- Bicajjal a mocsárban
- Dolce vita, nuraghi és őrtornyok
