Óriási megtiszteltetésnek éreztem a felkérést erre a feladatra, hiszen érezhetően egyfajta médiatörténeti pillanatnak szánták. Azzal az ígérettel indították újra a műsorszolgáltatást, hogy hitelesebb, függetlenebb és szakmaibb lesz, mint az előző években volt, és úgy érezték, hogy a megjelenésem kifejezi ezt a szándékot. Végtelenül megtisztelő gesztus volt, ezért is vállaltam el.
Nem mondom, hogy nem volt bennem némi szorongás a közel tíz év műsorvezetői kihagyás után, különösen úgy, hogy csak rövid idővel az adásnap előtt érkeztem vissza a családi nyaralásunkból, nem volt lehetőség próbálni. A témákból persze felkészültem, de minden egyéb tekintetben gyakorlatilag nekifutásból ültem be a stúdióba, és reméltem, hogy majd működnek az ösztöneim.
Az utolsó pillanatban tudtam még valamit módosítani a névsoron, sőt volt, akit előző nap kértem fel, és szerencsére tudta vállalni. Valóban nagyon jó volt a társaság, olyan vendégek, akikkel önmagában öröm beszélgetni.
Nyilatkoztad már, hogy kaptál hosszabb távú megkeresést is az új közmédiától, és nemet mondtál rá. Mennyit gondolkoztál rajta?
Nem gondolkoztam hosszan. A felkérés erre az egy napra szólt, erre mondtam igent. Amikor megkérdezték, hogy egyébként beszélgethetnénk-e hosszabb távról is, rögtön mondtam, hogy nem, köszönöm. Azért volt könnyebb igent mondani az eredeti felkérésre, mert nem kellett hosszabb távú döntést hoznom. Örülhettem a különleges alkalomnak, de tudtam, hogy utána visszatérhetek az elmúlt években felépített és megszokott életembe.
2017 óta vezeted a magyarországi Unicefet, nálatok mit jelentett a kormányváltás?
Sokkal több ajtó és lehetőség nyílik most ki előttünk, szignifikánsan nagyobb nyitottságot tapasztalunk a civilek szakértelme és javaslatai iránt, és a hangulata is sokszor más ezeknek az egyeztetéseknek.
A korrektség kedvéért el kell mondanom, hogy bizonyos mértékig az előző kormány tisztviselőivel is volt rendszeres és konstruktív kapcsolatunk. Sőt, egyes, magyar gyerekeket segítő programjainkkal nyertünk kisebb támogatásokat is különböző minisztériumi pályázatokon, persze, néhány millió forintról beszélünk, nem százmilliókról.
Mészáros Antónia, az Unicef Magyarország ügyvezetője / Sebestyén László
Tehát mi nem voltunk sem kiemelten támogatott, sem listázott civilek – feltehetően az ENSZ-szel és az Unicef nemzetközi szervezetével való nemzetközi diplomáciai kapcsolatok miatt sem. A szakmai rendezvényeinkre is többször eljöttek kormányzati tisztviselők, és még a sajtó kérdéseire is válaszoltak. Akár a kormánynak potenciálisan kellemetlen kérdésekre is.
De ez a világon mindenhol természetes és elvárás is. Az Unicef világszervezet, 190 országban működik, és csak akkor tudja segíteni az adott országban élő gyerekeket, ha kiegyensúlyozott kapcsolatra törekszik az éppen regnáló kormánnyal és államigazgatással.
Fontosnak éreztem, hogy egyfajta hídszerepet is betöltsünk. Hogy képesek legyünk együttműködni az egész civil szférával és a kormányzattal is. Bizonyos kérdésekben azokhoz a tisztségviselőkhöz is eljutottunk, akikhez sok másik civil szervezet – nehezebb, átpolitizáltabb helyzetből indulva – nem tudott.
Ezt értem, de pont a gyermekvédelem olyan neuralgikus témává súlyosbodott az Orbán-rendszer alatt, hogy nagy mértékben hozzátett a rendszerváltás igényéhez. Most Gyurkó Szilvia személyében államtitkári szinten lett felelőse a területnek.
Nyilván abból a szempontból nagyon kedvező irányba fordult a világ, hogy a területért felelős államtitkár régebben éppen az Unicef Magyarország gyerekjogi, gyerekvédelmi igazgatója volt. Tehát nem idegen tőle az, amit a gyerekvédelemről gondolunk. Volt is már szakmai találkozónk Gyurkó Szilviával, ma is épp egy hasonló eszmecserével indítottuk a napot, egy másik minisztérium tisztségviselői jöttek hozzánk beszélgetni szakmai kérdésekről.
Ez mindenképpen új. A korábbiakhoz képest sokkal nagyobb a nyitottság arra, hogy becsatornázzák a civilek tapasztalatait, gondolatait, jó gyakorlatait, és ebben örömmel veszünk részt. Izgalmas perspektívákat nyit, hogy – akárcsak más európai Unicef nemzeti bizottságok teszik – mi is közvetlenebbül adhassunk szakmai inputokat a kormányzatnak.
Javaslatcsomagokat vagy bírálatokat korábban is megfogalmaztunk, vagy az Unicef Magyarország nevében, vagy az általunk alapított és működtetett Gyermekjogi Civil Koalíción keresztül, de általában nem kaptunk választ. Mégis előfordult, hogy például az állami gondozottakat segítő mentorprogramunk hatására az akkori szociális államtitkárságon dolgozók beépítettek bizonyos elemeket az állami protokollba.
Tehát, bár nem tudtunk meghatározó vagy döntő hatással lenni a gyerekvédelem egészére, és gyakran még visszajelzést sem kaptunk az aggodalmainkra, azért voltak pozitív tapasztalataink is.
Nem ütközött benned az egykori újságíró az Unicef-vezetővel? Látva a gyerekvédelem állapotát Magyarországon, nyilván magad is kellemetlen kérdéseket tudtál volna feltenni, de közben együttműködési kényszerben is voltál a mindenkori kormányzattal. Volt olyan, amit kimondtál volna, de nem tehetted?
Ez mindig egyfajta diplomata szerepkör, amelyben érteni kell, miről kommunikálhat az ember nyilvánosan. De azért nekem szokásom volt elég nyíltan fogalmazni és kérdéseket feltenni, amikor zárt ajtók mögött találkoztam kormányzati tisztségviselőkkel.
Újságíróként azért ismertek viszonylag konfrontatív riporternek, mert a BBC-ben tanultam a szakmát. Azt tanultam meg, hogy amikor bejön a stúdióba a hatalom birtokosa, akkor én a nézőt képviselem, és fel kell tennem neki azokat a kérdéseket, amik a nézőt is foglalkoztatják, vagy amivel elszámoltatandó az adott politikus.
Az Unicefnél viszont annak kell a szemem előtt lebegnie, miként tudom a legtöbbet elérni a gyerekek és a fiatalok érdekében. Biztosan nem akkor, ha nyilvános konfliktust kezdeményezek a kormánnyal.
Azok az apróbb eredmények, amiket különböző területeken el tudtunk érni, ennek is voltak köszönhetőek. Nyíltan beszéltünk bizonyos dolgokról, de világos volt, hogy nekünk segítő és diplomáciai szerepünk van, nem vagyunk politikai aktivisták. Vagyis én ebben a szerepkörben nem kereshettem a nyílt konfliktusokat.
Mi a saját programjainkat működtetjük Magyarországon, van belőlük majdnem egy tucat. A gyerekek és a fiatalok mentális egészségének javításával, a kortárs erőszakkal szembeni fellépéssel, vagy a gyerekjogi szemlélet és ismeretek terjesztésével foglalkozunk például.
A magyar gyerekek sérülései
Egész röviden: hogy vannak ma a magyar gyerekek? Talán könnyebb kontextusba helyezve, hogy vannak a világ többi részéhez vagy akár a tíz évvel ezelőtti magyarországi állapotokhoz képest?
A többségük valószínűleg jól van, de túl sokan vannak azok, akik nincsenek jól. És ezt ma már nem lehet elszigetelt problémának tekinteni. A gyerekek lelkiállapotáról szóló adatok azt mutatják, hogy nagyon sok gyerek él tartós feszültséggel, szomorúsággal, lehangoltsággal vagy magányossággal,
és különösen a kamasz lányok helyzete aggasztó.
Egy friss nagy nemzetközi kutatás adatai szerint, aminek a magyar vonatkozásán az ELTE pszichológiai tanszéke dolgozott, a magyar iskolások több mint harmada gyakran vagy szinte mindig lehangoltnak érzi magát. Több mint a negyedük kifejezetten szomorú, és ugyanennyien már úgy érzik, hogy nem tudnak megbirkózni a nehézségeikkel. Testi tüneteik is vannak, fejfájás, hasfájás, alvászavar, idegesség, rossz hangulat jelentkezik – a 15 éves lányok körében már 77 százalékuknál.
Nemzetközi összehasonlításban is figyelmeztetőek az adatok, különösen, ami a tizenévesek – és főleg lányok – mindennapi közérzetét, feszültségét és lelki terheltségét illeti. De van egy nagy vakfoltunk is: a 11 év alatti gyerekek lelkiállapotáról Magyarországon nincs valódi képünk. Pedig éppen az óvodás- és kisiskoláskorban lehetne a legnagyobb eséllyel időben észrevenni a nehézségeket, és megelőzni, hogy később súlyosabb problémává váljanak.
Mészáros Antónia, az Unicef Magyarország ügyvezetője / Sebestyén László
Ami meg az időbeliséget illeti, azóta is romlott a helyzet, hogy én elkezdtem az Unicefnél dolgozni és közelebbről látom a trendeket. Ez is globális jelenség. Már a covid előtt is megfigyelhető volt, hogy egyre romlik a gyerekek és a fiatalok mentális egészsége. Az Unicef kutatásai már akkor jelezték, hogy hét kamasz gyerekből a világban legalább egy diagnosztizálható mentális betegséggel él.
Éppen akkor kezdte a szakma használni a „csendes pandémia” kifejezést, amikor jött a valódi, hangos pandémia. Ekkor kezdtünk el mi is intenzíven foglalkozni itthon a témával. Felismertük, hogy a fiatalokat nem annyira a fizikai megbetegedés veszélyezteti, mint az, hogy a bezárkózás és a járvánnyal járó összes nehézség milyen nyomot hagy a lelkükben. És ez így is lett.
De nem ez az egyetlen kiváltó ok. Sokat halljuk a polikrízis szót, és valóban, a digitális világ, legújabban a mesterséges intelligencia a rengeteg speciális problémájával, az egyre súlyosabb geopolitikai helyzet, a klímaváltozás mind szorongást okoz. Pontosan egy évvel azután, hogy elkezdtük a mentális egészséggel kapcsolatos programunkat, indítottunk egy klímavédelmi programot is, mert felismertük, hogy a fiatalok szorongásának milyen meghatározó része az úgynevezett klímaszorongás. Megpróbáljuk a sokszor tehetetlenül megélt félelmeket és frusztrációt pozitívabb irányba fordítani, és ezzel oldani magát a szorongást.
De azt is látom, hogy az AI mennyire aggasztja a gyerekeket. A legutolsó, sok száz gyerek részvételével zajló rendezvényünkön, ahol elvileg a klímavédelemről beszéltünk, megdöbbentett, hogy mekkora aktivitást mutattak, amikor az AI-ról volt szó, és hogy a kérdéseik egytől egyig félelmekről árulkodtak. Nem pozitív várakozás vagy izgalom volt bennük, hanem csupa szorongás. Hogy el fogja venni a munkájukat, hogy nem is érdemes azt tanulniuk, amit addig elképzeltek maguknak, hogy nem lesz rájuk szükség, és nem lehet majd igazságosan osztályozni az iskolai teljesítményüket sem.
Mind arról beszéltek, hogy legalább annyira félnek az AI-tól, mint amennyire nyilván használják is.
Nektek vannak célzott programjaitok, de széles körben mit tud kezdeni ezekkel a mentális problémákkal az ellátórendszer?
Az ellátórendszer, aminek fel kéne vennie a küzdelmet ezzel a romló helyzettel, nagyon rossz állapotban van. Erről is végeztünk egy kifejezetten nagy léptékű kutatást, és egészen drámai eredményei születtek. Kiderült, hogy nemhogy nincs elég szakember, sőt fájdalmasan kevés az óvoda- és iskolapszichológus az intézményekben – 2-3 ezer gyerekre jut egy –, de még ők sem érzik magukat szakmailag kellően felkészültnek az egyre súlyosabb problémák kezelésére.
Egyre több, egyre rosszabb állapotú kamasz ömlik rá erre a fájdalmasan rosszul ellátott hálózatra, és nem tudják őket tovább utalni az egészségügybe akkor sem, amikor egyértelműen magasabb szintű szakmai támogatásra lenne szüksége az adott gyereknek vagy fiatalnak. Nincs elég kapacitás az állami rendszerben, és már a drága magánellátásban sem. A magánpszichológusoknál is sok hónapos várólisták vannak, vagy helyenként már várólista sincs, mert nem tudnak új pácienseket fogadni.
A jogszabályok szerint egyébként ma Magyarországon ötszáz gyerekre kellene egy legalább félállású intézménypszichológusnak jutnia, ami persze rémesen kevés. Korábban ráadásul volt olyan szándék, hogy még ezt is kivennék a törvényből. Intenzív lobbimunkát fejtettünk ki, és talán ennek köszönhetően, ezt legalább sikerült megakadályoznunk. Más kérdés, hogy a gyakorlatban ettől a számtól is messze vagyunk.
Mennyire csak anyagi kérdés az, hogy az ellátórendszert lehessen javítani?
Biztosan sokkal több szakembert kellene képezni, őket sokkal jobban meg kellene fizetni, és jobban integrálni az intézményekbe. Ma sokszor az intézmények vezetői se nagyon értik, hogy pontosan mi az intézménypszichológusok dolga.
Előfordul, hogy a pszichológusok nem kapnak külön szobát, ahol le tudnák folytatni a természetüknél fogva érzékeny beszélgetéseket. Nincs zárható szekrényük sem, ahol a személyes adatokat tartalmazó dokumentumokat tarthatnák. Vagy például beosztják őket folyosói ügyeletre, mindenféle helyettesítési feladatokra, holott a saját munkájukkal se tudnak végezni. Szóval egyfajta szemléletváltás is kell az anyagiakon túl.
A mi felmérésünkből az derült ki, hogy az intézményi pszichológusok többsége fiatal, pályakezdő, de a körülmények miatt rövid időn belül minden második a pályaelhagyást fontolgatja. És akkor a kórházban dolgozó gyermekpszichiáterekről, a járóbeteg ellátásban dolgozó gyermekpszichológusokról még nem is beszéltünk.
Egyébként olyan országgal még nem találkoztam, ahol a szakemberek azt mondták volna, hogy az ellátórendszer nincs lemaradva a probléma nagyságához képest, de nálunk különösen így van.
Gyerekek, akik a szögesdrót mögött születtek
Személy szerint mi érintett meg téged az elmúlt években a legjobban? Nem feltétlenül itthon, hanem bárhol a világban, ahol földrengések, árvizek, éhínségek, járványok is pusztítanak.
Nincs annyi lehetőségem eljutni az Unicef nemzetközi programterületeire, mint ahogy ezt gondolnád, hiszen elsősorban a magyarországi tevékenységért vagyok felelős. A vészhelyzetek közvetlen közelébe pedig még annyira sem.
Az Unicef a legnagyobb baj esetén sem szokta evakuálni a személyzetet egy háborús vagy katasztrófaövezetből. Akkor sem, amikor más nemzetközi szervezetek kivonják a munkatársaikat mondjuk Afganisztánból vagy a Gázai övezetből. Nálunk ilyenkor inkább egyre több jól képzett szakembert küldenek oda, hogy életmentő segítséget nyújtsanak. De ha mi, unicefes kollégák a fejlett országokból odautaznánk, hogy tapasztalatot szerezzünk arról, hogyan zajlik az életmentés, inkább csak akadályoznánk a munkát.
Jártam háborús övezetekben, még mint BBC haditudósító, és akkor sokkal több veszélyes, szívbe markoló helyzetnek voltam szemtanúja. Most messzebbről nézem a kríziseket: óriási tisztelettel a kollegák felé, akik maguk is életveszélyben dolgoznak. A belső e-mailekben rendszeresen látom, hogy a világ melyik pontján épp hányan adták az életüket ezért a küldetésért.
De néhányszor azért volt alkalmam, ha nem is akut válsághelyzetben, közelről is megnézni a terepen folyó munkát. Átlagban talán két–három évente adódik ilyen lehetőség. Pár évvel ezelőtt például Maliban jártam, ahol akkor polgárháborús állapotok uralkodtak, nagyon rossz volt a közbiztonság, ezért este nem hagyhattuk el a szálloda területét se, napközben pedig nem léphettünk ki az autókonvojból. Elvittek minket olyan településekre, ahol mintha sok száz évvel ezelőtt megállt volna az idő. Sárból tapasztott kunyhókban laktak az emberek, és nagyon megrendítő volt látni a súlyosan alultáplált gyerekeket.
Ott történt, hogy meglátogattuk a helyi óvodát, és felfigyeltem egy rettentően vékony karú, lábú kisfiúra. Gyakorlatilag ülni sem tudott, annyira le volt gyengülve. Szóltam a helyszínen dolgozó kollégáknak, akik maguk is odavalósiak voltak. Kiemelték a kisfiút, megvizsgálták, és kiderült, hogy tényleg súlyosan alultáplált, aznap sem evett még. Megkezdték a szükséges terápiát, aminek köszönhetően aztán később jobban lett.
Ezen felbuzdulva azt is jeleztem, hogy mintha feltűnően sok gyereknek lenne köldöksérve. A kollégák – tudva, hogy jót akarok – kicsit megmosolyogtak és elmagyarázták, hogy ezt ők is észlelték, de nincs a száz legfontosabb problémájuk között. Ott tartanak, hogy ezeknek a gyerekeknek legyen mit enniük, ne fertőzött vízzel itassa őket az anyukájuk, és ne vigye el őket egy megelőzhető betegség vagy járvány.
Majd ha túlélték az első hat hónapjukat, aztán az első öt évüket, akkor el lehet jutni a köldöksérvig is.
Egy másik alkalommal Mianmarba látogathattam, ott többek között internáló táborokat néztünk meg. A rohingya közösségről a magyar hírfogyasztók is tudják, hogy elég komoly üldöztetésben volt és van részük Mianmarban, és hogy közülük nagyon sokan el is menekültek az országból. Bangladesben például van egy óriási, talán Washington város méretével azonos menekülttábor, a Cox’s Bazar, ahol sok nemzetközi segélyszervezet közös erőfeszítéssel tartja életben a rohingyákat. Ez gyakran szerepel a hírekben, az viszont nem, hogy Mianmar területén belül is léteznek internáló táborok. A helyi kormányzat hosszú évekkel ezelőtt kiemelte ezeket a kisebbségeket, és szögesdrót mögé zárta őket, hivatalosan a saját védelmükben.
Az ott megismert gyerekek jelentős része már a táboron belül született. Szívszorító volt látni, főleg az egész kicsiket és a kisiskolásokat, akik semmi mást nem ismertek, csak ezt az életet. Rongyokban, szögesdrót mögött próbálták egyik napról a másikra valahogy tartani magukban és egymásban a lelket. Ennivalóhoz, egészségügyi szolgáltatásokhoz, oktatáshoz is nagyon nehezen fértek hozzá, ezeket mind az Unicef és más partnerszervezetek biztosították.
Csakhogy kommunikálni is meglehetősen nehéz volt erről a munkáról, mert ha túl konfliktusossá vált a viszony a kormányzattal, például azért, mert ezeknek a táboroknak a valóságáról beszéltünk, akkor előfordult, hogy a kollégáinkat egyszerűen nem engedték be. De olyan is volt, hogy elfogyott a finanszírozás, pont azért, mert erről a témáról a potenciális donorokkal nehéz volt nyíltan kommunikálni, és akkor is el kellett jönniük a kollégáknak. Ezáltal egy ideig nem tudták az élelmiszert, oktatást vagy egyéb szolgáltatásokat biztosítani.
Sírva mesélték nekem az amúgy sokat látott profi szakemberek, hogy minden olyan alkalommal, amikor valamilyen kényszerből kifolyólag el kell hagyniuk egy időre a tábort, tudják, hogy mire legközelebb visszamennek, a gyerekek egy része már nem lesz életben.
Adományok átlag magyar családoktól
Pénz. Az utolsó jelentésetek szerint az Unicef Magyarországon 1 milliárd forintos éves költségvetéssel dolgozik. Hogyan oszlik ez meg mostanában, milyen forrásokból, milyen arányban juttok bevételhez?
Igen, ennyi volt az éves bevételünk 2025-ben. Talán nem közismert, hogy a nemzetközi szervezettől mi nemzeti bizottságként nem kapunk a munkánkhoz finanszírozást. Az emberek többsége ezt valószínűleg másképp képzeli el, talán sokan pont ezért nem is érzik annyira fontosnak, hogy adományokkal segítsék a tevékenységünket, még akkor sem, ha amúgy kifejezetten szimpatizálnak a missziónkkal. De szerencsére azért így is évről évre egyre több hazai támogatónk van. A bevételünk tehát alapvetően Magyarországról jön, a túlnyomó többsége pedig magánszemélyek önkéntes felajánlása.
És itt nem a milliárdos filantrópokra kell gondolni, hanem átlag magyar családokra, akik beállítanak egy havi pár ezer forintos rendszeres átutalást,
mert fontos nekik a világ legkiszolgáltatottabb gyerekeinek a túlélése. Ez a legfontosabb pillérünk, ebben óriási erő van, de vannak azért céges támogatóink is, és ők is nagyon fontosak nekünk. Nélkülük például nem működnének a hazai programjaink. De az ő felajánlásuk összértéke eltörpül a magánszemélyeké mellett. És sokkal alacsonyabb, mint ami egy nyugat-európai országban vagy akár Lengyelországban, Csehországban jellemző.
A nemzetközi mezőnyben egyébként lakosságra vetítve is még mindig nálunk az egyik legalacsonyabb az Unicefet anyagilag támogatók aránya, pedig nagyon nagy utat tettünk meg az elmúlt években.
Azóta, hogy átvetted az itteni Unicef vezetését, elég szép növekedésen vagytok túl.
Négyszer annyi a teljes bevételünk, mint amikor kezdtem, hatszor annyi hozzájárulást küldünk a nemzetközi szervezetnek a világ legkiszolgáltatottabb gyermekeinek megsegítésére, miközben létrehoztunk egy szerteágazó helyi programportfóliót. Kifejezetten dinamikusan növekszünk, ez az ütem nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő, összességében mégis máig a világ legküzdelmesebb adománygyűjtő piacaihoz tartozunk. Ennek az is oka lehet, hogy itthon egyszerűen nem elég erős még a jótékonyság kultúrája.
Mekkora a mozgásteretek ezeknek a pénzeknek az itthoni elköltésében?
Amikor egy vészhelyzeti kampány során valaki célzottan támogatja egy földrengés, háborús helyzet és hasonló krízisek érintettjeit, ott nincs mozgásterünk. Annak a pénznek oda kell mennie, ahova felajánlották.
Mozgásterünk a havi rendszeres utalásoknál van, mert az deklaráltan a tevékenységünk egészét támogatja. Amit a személyi jövedelemadó 1 százalékából ajánl fel valaki, azt teljes egészében Magyarországon költhetjük el, a jogszabály is tiltaná, hogy kivigyük az országból. Ez mostanában évi 16–17 millió forint, nagyon fontos bevételi csatornánk ahhoz, hogy itthon dolgozni tudjunk és a helyi programokra költsünk. A vállalati támogatások jó részét is címkézve, kifejezetten hazai ügyekre kapjuk.
Nekem kezdettől nagyon fontos volt, hogy legyenek helyi programjaink, de ez az Unicef rendszerén belül egyáltalán nem természetes. Sőt, egy hozzánk hasonló, magas jövedelmű országban – mert mi annak számítunk – kifejezetten ritka a kiterjedt helyi tevékenység. Amikor átvettem az Unicef Magyarország vezetését, ki kellett alkudnom a nemzetközi szervezetnél, hogy erre lehetőséget kapjunk. Emiatt talán a legösszetettebben működő civil szervezet vagyunk az országban. Hiszen van tíz különböző helyi ügyünk és egy végtelenül sokrétű globális tevékenység, amihez szintén forrásokat gyűjtünk.
Mészáros Antónia, az Unicef Magyarország ügyvezetője / Sebestyén László
Álmodjunk nagyot. Ha nem 1 milliárd forintból, hanem 100 milliárd forintból gazdálkodnátok, mi az a három szívügyed, amire a legszívesebben költenél itthon?
Azok a célok, amelyekre most költünk, mind szívügyeim. De a gyerekek mentális egészségének a kezelésére például az isten pénze sem elég. Itt rengeteg tennivaló lenne, és több pénzből sokkal messzebbre jutnánk.
Rettenetesen sok feladat van a gyerekekkel szembeni erőszak leküzdésében is. Egyre nagyobb probléma a kortárs erőszak online és fizikai formában is, nyilván jó lenne sokkal nagyobb csapatokkal dolgozni ezen a téren is a gyerekek védelmén.
És van még egy terület, amire biztosan költenék: adatokra. Ma Magyarországon nincs rendszeres, országos, egységes módszertanú mérés arról, hogyan vannak a gyerekek – különösen a kisebbek, az óvodások és alsó tagozatosok – lelkileg. Márpedig, ha nem tudjuk pontosan, hol és kik vannak a legnagyobb bajban, akkor segíteni is sokkal nehezebb. Egy évente ismétlődő, megbízható országos monitoring rendszer arra szolgálna, hogy a forrásokat pontosan oda juttassuk, ahol a legnagyobb szükség van rájuk.
Amikor a gyerekek bántják egymást
A kortárs bántalmazásra milyen adataitok vannak? Hány magyar fiatalt érint ez?
Amikor ezt kutattuk, a magyar fiatalok 85 százaléka mondta azt, hogy iskolai pályafutása során valamikor szenvedett már el bántalmazást kortársaktól, 66 százalékuk rendszeresen. Online és fizikai bullyingra egyaránt kell itt gondolni, a kettő általában összefügg. Elkezdődhet az iskolaudvaron, majd folytatódik a digitális térben.
Utóbbi sokkal veszélyesebb, mert míg az iskolaudvaron lehet, hogy egy pedagógus észreveszi, az online csoportokban már nincs felnőtt.
Ráadásul 24 órában, a hét minden napján érkezhetnek a pusztító, bántó üzenetek, és lehet, hogy az áldozat a szüleit sem meri beavatni abba, hogy mi történik vele. Például attól való félelmében, hogy a szülők majd a telefonja elvételével kezelik a problémát, gondolván, hogy akkor nem érheti bántás. Attól pedig minden fiatal retteg, hogy megfosztják a kommunikációs eszközétől.
Mennyire tudjátok elérni a leghátrányosabb területeken élő fiatalokat, és őket is bevonni az őket érintő problémák azonosításába?
A Rajtad áll a jövő programunk kifejezetten hátrányos helyzetű fiatalokat céloz, és ebben nagy sikereink is vannak. 2018 óta működik, azzal a megközelítéssel, hogy magukat a hátrányos helyzetű fiatalokat kérjük arra, hogy azonosítsák az őket érintő és hátráltató társadalmi vagy helyi problémákat, és utána egy közel egyéves mentorált folyamatban segítünk nekik ezekre megoldásokat találni.
Kezdetben egész pici zsákfalvakba mentünk el, és azt is megtapasztaltuk, hogy maga a helyi közösség mennyire tudja ezt támogatni, vagy éppen elgáncsolni. Azóta sokat finomítottunk a módszertanon. Már kifejezetten szakiskolákkal dolgozunk együtt, mert ahhoz, hogy ezek a fiatalok valóban lehetőséget kapjanak, kell, hogy helyben legyenek megfelelő szemléletű, támogató felnőttek.
De a fiatal nagyköveti programunkban is mindig figyelünk rá, hogy kevésbé privilegizált helyzetből induló gyerekek is bekerüljenek, ez fontos szempont minden aktivitásunknál. Amikor például a mentális egészségről beszélünk, minden adat azt mutatja, hogy a deprivációban élőknél ez még nagyobb probléma.
A klímaszorongásról, illetve klímavédelemről szóló programunknál szintén fontos, hogy ne a budapesti elitgimnáziumok diákjait érjük el csupán. Évente egyszer ezért is szervezünk egy nagy rendezvényt, ahová ezres nagyságrendben jönnek fiatalok az ország minden szegletéből, és mi megoldjuk a közlekedésüket is. Olyan iskolákból is érkeznek osztályok, ahonnan egyébként Budapestre sem jutnának el.
A gyorsan remélhető eredmények
Mondtad, hogy beszélgettetek már a Gyurkó Szilvia vezette államtitkársággal. Mit remélsz, miben lesz látható előrelépés? Ha egy év múlva leülnénk beszélgetni, mi alapján mondanád azt, hogy történt javulás?
Úgy látom, és ehhez nem kell bennfentesnek lenni, hogy a kórházban rekedt több mint 300 csecsemő ügyében rendkívül eltökélt az államtitkárság. Azt ígérik, hogy egyéni szintű figyelmet fog kapni minden gyerek, hogy kiderüljön, ki az, aki visszagondozható a saját családjába, ki az, aki örökbe adható, és ki az, akit el kell helyezni a gyermekvédelmi rendszerben. Arra számítok, hogy talán a leggyorsabb eredményeket itt fogjuk látni.
Most teljes joggal óriási figyelem van a gyermekvédelmi rendszer rendbetételén Magyarországon, különösen a legkiszolgáltatottabb állami gondozásban élő gyerekek sorsán. Ez fontos politikai prioritásnak látszik, hiszen a kormányváltáshoz is hozzájárult az ezzel kapcsolatos botrányok kritikus tömege. Tehát ha van terület, ahol akár már egy év alatt valódi előrelépéseket várunk, akkor ez az.
Óriási szükség is van rá, mert nagyon méltatlan körülmények között élnek ezek a fiatalok. Ma már minden fejlett országban alapvetés, hogy nem nagy intézményekben, hanem családi jellegű környezetben kell elhelyezni az állami gondoskodásban felnövekvő gyerekeket.
Fontos kérdés persze, van-e elég megfelelő nevelőcsalád, illetve, hányan vállalják például, hogy csecsemőt vagy valamilyen szempontból hátránnyal, fogyatékkal élő gyerekeket neveljenek. Véget kell vetni a rossz fizetés és munkakörülmények miatt előforduló kontraszelekciónak is a gyerekvédelemben.
De legalábbis eljutni oda, hogy a rendszer kivethesse magából azokat, akiknek nem lenne szabad gyerekek közelében dolgozniuk,
és ki tudja termelni, meg tudja tartani az elkötelezett, felkészült szakembereket. Itt kézzelfogható eredményeket remélek, de ehhez sok pénz kell és persze a jelenlegi problémák alapos és őszinte feltárása.
