Beszélgettünk róla röviden. Nagyon régóta ismerjük egymást, elég hasonlóan gondolkodunk a világról és az értékeink, a megéléseink is nagyon hasonlóak, főleg, ha a civil létet vesszük figyelembe és annak a stigmatizáltságát az elmúlt években. Megtisztelő, hogy pont ő gondolt rám.
Nagyon sokféle profil versenyzik egymással. Rengeteg mindent várunk el ettől a szereptől: egyszerre makulátlanságot, kollektív bölcsességet, megfontoltságot, nemzetközi ismertséget, olyan teljesítményt, ami megkérdőjelezhetetlen mindenki számára, és még ismert is.
Ebbe a karakterbe mindenki projektálja a maga reményét, szorongását, dilemmáját, a maga viszonyát a hatalomhoz, hogy mit vár el tőle, mit gondol róla – most ezek versenyeznek egymással. Valakinél megjelenik, hogy abban gondolkodik, hogy a hatalom valójában a hatalommal való visszaélésnek a szinonimája, ezért mindenképpen egy nagyon keménykezű, jogász szereplőre van szükség.
Azt jól láttuk az elmúlt években, hogy a diploma önmagában nem jogosít fel semmire, a jogtechnika pedig önmagában nem old meg dolgokat, az értékalapúság sokkal inkább.
Nyilván mindaz, amit én az elmúlt 20 évben képviseltem, amit a vezetésről gondolok, az nagyon sok szempontból vezethet egy olyan típusú profilba, ahol a hídépítésnek, a következetességnek van szerepe és jelentősége, ahol annak van szerepe, hogy eltérő vezetési karakterek léteznek, és az, hogy azért, mert valaki egy kedves vezető, attól még lehet, hogy tud nemet is mondani.
Milyen karakter kell erre a szerepre?
A Bridge Budapestben rengeteg fiatal vezetővel dolgozunk, és a hagyatékalapú vezetői szemléletet adjuk át nekik: gondolkodjanak hosszú távon és azzal a felelősséggel, amit a következő generációkért is vállalnak.
A köztársasági elnöki szerep esetében pont erről a vezetésről beszélünk, ami a napi politikán, a pártpolitikán felülemelkedik és túlmutat, megpróbál közös nevezőket találni. Ezeknek a fiatal vezetőknek fel szoktuk tenni azt a kérdést, hogy mit gondolnak a hatalomról, és tízből kilencen, de lehet, hogy tízből tízen negatív fogalomként azonosítják ezt.
Egyértelműen azért, mert az a tapasztalat, hogy a hatalom a hatalommal való visszaélés.
Ez ugyanígy van, amikor fiatalokkal beszélgetek az elit fogalmáról, ami számomra egy szociológiai kategória, számukra meg egy pejoratív fogalom. Ma egy olyan köztársasági elnökre van szükség, aki képes lehet a hatalomnak azt a fogalmát, ami itt az elmúlt sok évben a kiváltságról meg az uralomról szólt, átalakítani vagy befolyásolni, és legalább azt az érzetet kelteni, hogy ez elsődlegesen egy kötelezettség a közösség felé, és nem fölény. Mondom ezt úgy, hogy bennem is sokféle vízió versenyzik erről a szerepről, de van jelentősége annak, hogy most más típusú nevek is belekerülnek a rendszerbe.
Az is nagyon elgondolkodtató, hogy milyen jelentőséget tulajdonítanak sokan az ismertség faktornak, attól lesz-e társadalmilag elfogadott valaki, hogy mindannyian ismerjük már most a nevét? Ha megismerjük, hogyan működött az elmúlt években, akkor is felülsúlyozzuk az ismertséget?
Mi lenne az optimális?
Az én optimális verziómban az elnök egy olyan fix pont, aki a hatalomnak emberarcot ad, és aki őrködik afelett, hogy ezek között a változások között, amiken most keresztül fogunk menni, megmaradjon a méltóságunk. Ehhez szerintem nem kell jogásznak vagy történésznek lenni, sokkal inkább kell kontextusértés, kíváncsiság, kritikusság, konstruktivitás, pont azok az elemek, amiket egyébként mi, a Bridge-nél a vezetői toposzunkban meg szoktunk határozni.
Én egy olyan köztársasági elnök mellé tenném le a voksom, aki érti, hogy mit jelent az, hogy egy vezető nagyon sok ember életére hatással van. Ez látszólag egyszerű, ugyanakkor pontosan látjuk, hogy mennyi vezető nem értette azt a múltban, hogy a legegyszerűbb hétköznapi döntéseivel hány ember életére van hatással és milyen módon.
Sokan értelmezhetik úgy, amit elmondtál most, hogy magad mellett mondtál egy kortesbeszédet. Egyszerűsítsük le: akarsz köztársasági elnök lenni?
Ez egy megtisztelő állás, amiről az ember elkezd gondolkodni, miközben mindaz, amit én csináltam az elmúlt 20 évben, sok szempontból egy irányba mutat. Nem kortesbeszédet akartam mondani az előbb, hanem pont azt megmutatni, hogy hányféle profil, hányféle kritérium versenyez ebben a helyzetben.
Megmutattad, de közben nagyon szépen terelgetted is a gondolkozást.
Körülnéztem, hogy milyen karakterű köztársasági elnökök voltak, mondjuk, a környezetünkben, voltak-e nem történész vagy nem jogász hátterű, sikeres köztársasági elnökök? Pont olyan kicsi országokban, mint Észtország és Lettország, voltak, ráadásul nők és sikeres elnökök! Az egyik pszichológus volt, a másik közgazdász. Ha már neveket dobálunk be, nekem pont L. Ritók Nóra volt az egyik első gondolatom. Ebből látszik, hogy a jogtechnika mellett én az értékalapúságot súlyozom felülre.
Én bátor lennék, és egy gyógyulófélben vagy gyógyulni vágyó országban megválasztanék adott esetben pszichológust vagy pszichiátert is köztársasági elnöknek. Gondoltam Muszbek Katalinra is, a Hospice Alapítvány alapítójára.
Mind nők, akiket megneveztél.
Szerintem jót tenne az empátia és a konszenzuskeresés az országnak, valamiféle konszolidációra törekvés. Mindannyian mindenféle dobozokban gondolkodunk, én valami miatt ezt a szerepet egy nőhöz társítom. Ezért egyébként Polgár Judit személye is azok közé tartozik, akivel boldog tudtam volna lenni.
Az más kérdés, hogy a folyamat nyilván nem volt méltó hozzá, és az integritását a legjobban épp az mutatja meg, ahogyan erre reagált.
Azt hiszem ebből is látszik, hogy sokféle szereplő van, akit elfogadhatnánk. Egy kicsit meg is ijeszt, hogy milyen iszonyatos indulatokat vált ki, és most már látom azt az oldalát is, hogy milyen cinizmust is kivált emberekből ez a folyamat, ami egyébként nem méltó magához a szerephez. Főleg úgy nem méltó, hogy mi mindent várunk el tőle, mint szimbólum.
Akarsz köztársasági elnök lenni?
Ó, erre még nem válaszoltam. (Nevet.)
Még nem, mondhatnám, úgy válaszoltál, mint egy jó politikus.
Azért, mert tényleg nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy…
Hogy bejelentkeztél a szerepre…
Igen. Tisztelem ennek a folyamatát, fontos, hogy ez egy konszenzusnak legyen az eredménye. Amikor baráti beszélgetésekben megkérdezték, hogy vállalnék-e politikai tisztséget, akkor mindig azt válaszoltam, hogy egyetlenegy olyan tisztség van, amire igent mondtam volna, és az ez. Pont azért, mert ez a napi politikán felül álló szerep arról szól, amiről az én életem nagyon sok szempontból szólt az elmúlt 20 évben is, ami motivál, ami a misszióm, pont az az erőforrás-menedzsment, amiről itt beszélünk, hogy én mit gondolok vezetésről, mit gondolok hatalomról, és hogy mit gondolok arról, hogy az országnak mennyire jót tenne, ha ezekből a szemléletekből valami látszódhatna és megerősödhetne.
Ha ezt így összeadom, akkor akár még természetesen következhetne is mindabból, amit képviselek, hogy a kérdésedre az a válasz, hogy igen. De tisztelem a folyamatot a végletekig, és azzal is tisztában vagyok, hogy az én ismertségem az üzleti közegben kiemelkedő, de nem össztársadalmilag, ezért mindaz, amit képviselek, az nem egyértelmű, hogy könnyen és gyorsan átadható a széles nyilvánosság számára.
Szuper, hogy felkerült a nevem oda, ahol rengeteg izgalmas teljesítmény van jelen. Kíváncsian nézem, hogy ebben a szerepben milyen elvárás-mix alakul ki, sokat elmond rólunk, és jó lenne erről árnyaltabban gondolkozni.
Mindig árnyaltan fogalmazod, de most mintha extra óvatos is lennél. Minek szól ez az óvatosság?
Attól nem tartok, hogy úgy tűnik, mintha bejelentkeztem volna, ez tényleg a folyamatnak szól. Pont az derült ki, hogy egy kiváló jelölt a folyamat nem transzparens mivoltából fakadóan el tud bukni ebben a helyzetben. Ez szerintem nem helyes, és ebben megfontolt és nem gyors döntésekre van szükség.
Ha egy transzparens és megfontolt folyamat végén a te neved lenne a végső, elfogadnál egy felkérést?
Nem zárom ki.
Nem lenne példa nélküli, ha a sok, ezért vagy azért nem komfortos jelölt közül egy mindenki számára elfogadható, de kevésbé ismert karakter lenne végül a befutó. Nemrég írtunk Eliza Reid izlandi ex firts lady-ről, az ő férje is ilyen típusú jelölt volt, aztán ő lett a nyertes jelölt. Reális lehet a te esetedben ez a szcenárió?
Látom én is a weboldalt, ahol gyűlnek a jelöltek, szimpatikusabbnál szimpatikusabb nevek, és vannak, akik a 8-as pályáról benyúlhatnak az éremért. Ez így van. Én nyilvánvalóan nem tartozom az egyértelmű befutók közé, de valóban, sok jelölt kieshet, ez egy nagyon komplex döntés.
Ez azon is múlik, hogy a parlamentben lévő képviselők mennyire gondolkodnak árnyaltan, mit súlyoznak és hova ebben a szuperbonyolult mátrixban, amiről beszéltem.
Azért beszéltem erről sokat, mert ebben a folyamatban nagyszerű lenne, ha saját magunkra is reflektálnánk. Milyen karaktert akarunk, miért pont az adott szempontot súlyozzuk felül?
Én is elgondolkodtam azon, hogy miért nőt szeretnék, miért idősebb nőket mondok. Ez rám is visszahat, és szuper lenne, hogyha ezt a folyamatot – ahol kétségtelenül zajlik egy verseny is – arra is használnánk, hogy része legyen a szembenézésnek, és annak a gyógyulási folyamatnak, amiben mindannyian vagyunk. Reflektálhatunk magunkra újra meg újra, hogy hogyan viselkedünk és gondolkodunk egy ilyen folyamatban.
Az elmúlt 16 évben sokszor elgondolkoztam rajta, mondjuk amikor egy Netflix-sorozatot néztem, hogy tényleg, egy normális országban milyen jó lenne közéleti pozíciót vállalni, ahol megjelenhetnek az értékeim vagy az ügyem. Ez a fantázia része volt, most egy folyamat, amiben nem mindegy, hogyan veszünk részt.
Kaptál a Tisza párttól vagy a kormánytól bármilyen csatornán visszajelzést?
Nem, semmit.
És te léptél valamit, hogy felvedd a kapcsolatot a képviselőkkel?
Arról tudok, hogy többen ajánlottak a képviselőknek, de én tényleg egy outsider vagyok a politikában, igyekszem ezt a helyén kezelni.
A Parlamentben is rengeteg outsider ül.
És sok mindenkit ismerek is közülük, hiszen együttműködtünk civil szervezetek közötti munka során az elmúlt években. De nem írt senki, hogy „váó, ez milyen jó ötlet!”.
Egy kósza SMS sem érkezett?
Nem, semmi. Félve néztem meg Nóri posztja alatt a kommenteket is, 50 ezren követik, jó volt látni, hogy sok a pozitív visszajelzés, de már ott is felmerült, hogy nem országos az ismertségem.
De ezek után sem akarsz aktívan tenni azért, hogy a politika komolyan számoljon veled?
Most beszélgetünk erről, de ennél többet biztosan nem fogok ezért tenni.
Azon gondolkodtál, hogy adj-e erről interjút?
Abszolút dilemma volt, hiszen még csak jelölt sem vagyok, csupán egy ajánlás. Van még vagy 100 remek név, én pedig annak is örülök, hogy mindaz, amit az elmúlt két évtizedben csináltam, most egy kicsit több reflektorfényt kap.
Ha előáll egy olyan szcenárió, amiben nekem szerepem lehet, akkor is végig fogom gondolni, ahogy végig gondolta Polgár Judit is. Lehet, hogy ma igent mondanék, de a folyamat még akár alakulhat úgy is, hogy a válasz az lesz, hogy semmiképp.
Ez most nagyon sok szempontból egy önreflexiós helyzet. A Polgár-ügy után Magyar Péter az egyik legjobb beszédét mondta, nem retorikailag, hanem tartalmában.
Beleállt és azt mondta, hibáztam, és vállalok érte minden felelősséget. Ilyet nem nagyon láttunk az elmúlt évtizedekben, és ez szerintem elképesztő jelentőségű példa úgy is, hogy előtte elszúrt valamit.
Átléptünk a „bocsánat, ha valakit megbántottam” keretezésből oda, hogy „bocsánat, mert valakit megbántottam vagy valamit elrontottam”.
Nagy különbség, de hát most tanulunk újra egy csomó mindent. Ez velem is így van. Az, hogy nekem van ügyem és az befolyásolja a társadalmi viszonyainkat, arról nem beszéltem közéleti aktivitásként, miközben nagyon erőteljesen közéleti.
De nem hatalmi aktivitás.
És ez nagyon komoly különbség. Lehet, hogy azért érzed azt, hogy óvatosabban fogalmazok, mert nyilván próbálok minden szóra odafigyelni, mert a szavaknak jelentősége és súlya van, és ebben újra kell tanulnunk egy csomó mindent. Véleményt formálni is, mert egyébként ahhoz voltunk szokva, hogy „ne sodródjunk be az ellenség terébe”, egy állandó kettősségbe volt szorítva a kommunikáció, ami iszonyú megterhelő helyzet volt.
Vágyom rá, hogy jöjjön árnyaltság, legyen türelem, ahol most még nem tartunk, hiszen iszonyú felfokozottság van, meg elképesztő indulatok, de az én vágyam az ez, és azt hiszem, hogy nagyon sokak szemében ezt is testesítem meg.
Mint ahogy a Bridge is sokak szemében a remény szigete volt az elmúlt 15 évben.
Az önreflexió, a szembenézés szerintem is nagyon fontos. Áldoztunk neki egy lapszámot. A Kepes Andrással készült interjúban az utolsó kérdés arra vonatkozott, milyen mondatot kellene többet mondania a magyaroknak. Szerinted?
Nagyon sokszor mondtuk magunknak az elmúlt sok-sok évben, amikor már a megosztottság egyértelműen látszott, hogy azért a nap végén mégiscsak sokkal több köt össze bennünket, mint ami elválaszt, de ez a mondat soha nem tudott megtelni rendesen tartalommal, mert nem volt benne érdemi párbeszéd, aztán már semmilyen párbeszéd. Vissza kellene térni oda, hogy megpróbáljuk ezt tartalommal megtölteni, megtalálni a közös nevezőket ebben az országban. Ez nehéz munka lesz, ezért is tudok elképzelni egy pszichológust, aki ebben egy egész országnak segít.
Ha te lennél a köztársasági elnök, mi lenne az első lépésed?
Figyelj, erre nem fogok válaszolni, pont azért, mert nem akarom azt az érzetet se kelteni, hogy én már fejben az első napomat tervezgetem a Sándor-palotában. Sokkal inkább azt gondolom, hogy vágyakat tudok most megfogalmazni.
Biztosan ilyen vágy az, hogy a Sándor-palota ne legyen elefántcsonttorony, és hogy a hatalom az ne a megközelíthetetlenségről szóljon, ne a fölényről és ne a kiváltságról. Meg kell, hogy változzon, milyen képünk van a hatalomról.
Semmiképp nem szeretnék azon gondolkodni, hogy milyen ruhát vennék fel a beiktatáson, mert ez fényévekre van. Önmagában izgalmas volt végig gondolni az ajánlás miatt, hogy mit tennék, igen mondanék-e? Ez ennyi és nem több. Egy önreflexiós edzés, ha úgy tetszik, ami mindenkire ráfér.
