„Úgy dobogott a szívem, hogy attól féltem, a kabátomon át is látszik.” Czapolai Barbara azért izgult ennyire, mert Einspach Gábor műkereskedő 2019-ben egészen véletlenül éppen abba az Aulich utcai házba hívta el az első randevúra, ahol Barbara felnőtt. „Azt mondta: találkozzunk a Pohárszékben, tudod, hol van? Én meg azt feleltem: viccelsz?” Azóta több mint hét év telt el, és 2024 ősze óta ugyanebben a háztömbben, a Battyhány-örökmécses szomszédságában már a kettejük nevét viseli a művészeti galéria.
A Czapolai család egykori lakását pedig az első emeleten éppen felújítják, itt beszélgetünk festmények és néhány gondosan kiválogatott Josef Hoffmann-, Breuer Marcel- és Josef Frank-bútor között. Barbara gimnazista korában ugyanezeken a hatalmas ablakokon át figyelte, mikor fordul be a barátnője a Szemere utca sarkán, hogy aztán elinduljon lefele, és együtt menjenek kóruspróbára. Bár harminc éve többségében Bécsben él, az itteni szomszédok közül ma is vannak ismerősei. A kávét viszont már nem a Pohárszékből, hanem a helyén megnyílt pékségből hozzuk fel magunknak a beszélgetéshez.
Amikor Gábor a betegsége miatt bezárta előző galériáját, Barbara felajánlotta, hogy tárolja a műtárgyait abban az üzlethelyiségben, amit még a szülei vásároltak meg a 90-es évek végén a lakásuk alatt. Aztán ahogy teltek a hetek, hónapok, és Gábor szépen kigyógyult betegségből, felmerült benne, hogy kedve lenne új galériát nyitni. „Nekem a legfontosabb volt, hogy ő életben maradjon – mondja Barbara. – Magyarul szeretni, és magyarul viszontszeretve lenni, építeni az ország egyik legjobb galériáját és együtt dolgozni Magyarország kiemelkedő művészeivel, igazi hazaérkezés nekem.”
Mándy, Náray, Moszkva tér
„Marietta, nem fogod elhinni, ki van itt!” – kiáltotta be a lakásba Czapolai Imre, amikor Mándy Iván elegánsan, öltönyben és nyakkendőben becsöngetett hozzájuk a 80-as évek elején egy vasárnap délután. Egy csokor virággal meg egy üveg borral a kezében illedelmesen bemutatkozott orvos feleségével, hogy ők lesznek az új lakók. (Simon Judit még mindig a házban él, a második emeleten.) „Édesanyám kedvenc írója volt, persze, hogy azonnal felismerték” – meséli Barbara.
Mándy eleinte a szüleivel kötött szoros barátságot, aztán később vele is. „Ivánnal sokat beszélgettünk a Művész Kávéházban könyvekről, filmekről. Ő megértette, ha iskola helyett is ott kötöttem ki időnként. A Huzatban című novelláskötetben én voltam a lány a lépcsőházból, akivel a szemetesvödör levitele közben szokott találkozni és beszélgetni” – nevet. Különleges kapcsolatuk volt, Barbara nemcsak barátja, novelláinak szereplője, de egyik múzsája is volt az írónak.
Részlet: Mándy Iván: A lépcsőház című novellájából
„Felgyulladt a fény a lépcsőházban. Egy nyurga, szőke lány hajolt az öreg felé. Belekiáltott az arcába.
– Miért akarnak belőlem jogászt csinálni?!
Felszaladt a lépcsőn. De mindjárt vissza is rohant.
– Egyáltalán érti, mit mondtam?!”
A ház Hold utca felőli földszinti üzlethelyiségében ekkoriban egy idős órás dolgozott, és a bütykölés mellett fotókat is nagyított. Barbara rendszeresen nézegette a kirakatban a régi budapesti képeket, azt mondja, mágikus látvány volt. Miután az órás bezárta a műhelyét, a Czapolai család először bérelte, aztán amikor lehetőség nyílt rá, megvásárolta az ingatlant, részben azért, nehogy étterem nyíljon a lakásuk alatt. A közös költség szerencsére nem volt magas, így csaknem harminc évig üresen állt anélkül, hogy hozzányúltak volna. Barbara édesanyja fizikus, édesapja mérnök volt, ők üzletnyitásban nem gondolkodtak, de lányukat azért mindig foglalkoztatta, hogy mi legyen a helyiség sorsa.
Abban az évben érettségizett az Eötvös Gimnáziumban, amikor országos botrány tört ki a kiszivárgott magyar- és matekfeladatok miatt. Vasárnap felhívta a barátja, hogy tudja az irodalomtételeket, aztán másnap azzal, hogy a matekot is megszerezte. „Lényegében rólunk is szólt a Moszkva tér című film. A magyartémákat pont tudtam, mert abból jó voltam, de a matekmegoldások jól jöttek” – nevet Barbara. A vége az lett, hogy mindenki az évvégi jegyét kapta érettségire.
Érettségi után Barbara elment a Magyar Divatintézet manökenképzőjébe, ahol Náray Tamás tanította a lányokat. „Barbara nagyon jól nevelt lány volt, művelt szülőkkel. Különleges szépségnek számított a csapatban, és nemzetközi sikerei is voltak. Aztán fiatalon édesanya lett, és abban ugyanolyan tökéleteset alakított: három szuper gyereket nevelt fel” – mondja Tamás, akivel barátok maradtak.
Náray a rendszerváltás után költözött haza Párizsból Magyarországra, és nemzetközi divatcégeknek szervezett bemutatókat. A világítás, a színpadkép, a bemutatókhoz választott zenék teljesen új minőséget hoztak a szocializmus szürkeségéből ébredező magyar divatvilágba. A rendszerváltás utáni években más divatbemutatókra a lányoknak kellett vinni a bőröndnyi sminket és a megfelelő cipőt – ehhez képest Tamásnál komoly cipőkollekció állt rendelkezésre, ami passzolt a ruhákhoz, és professzionális sminkes készítette fel őket a kifutóra. Ha egy nemzetközi cég nyugati színvonalú bemutatót akart, mindig őt kérték fel, hogy rendezze meg. Az úgynevezett nárays lányok közt volt például Hajnal Éva, Jaksity Kata, Sztranyánszki Zsuzsa, Horváth Andrea, Ács Ági és Mahelszki Adrienn is.
„Mi voltunk a nárays lányok, és abszolút Tamás védelme alatt álltunk minden szempontból. Elképzelhetetlen lett volna akkor ebben a körben bármilyen visszaélés, zaklatás”
– mondja Barbara. A modellmunka után évekig ő volt a Helia-D arca, majd képernyőn is volt az akkor induló TV4-nél. Tizennyolc éves korától pénzt keresett, és egy idő után megvette a szülei otthona melletti lakást. Később egy harmadik lakás is a családhoz került, abban laktak Barbaráék a férjével és a gyerekeikkel, amikor Budapestre látogattak. Aztán 1998-ban egyesítették a három ingatlant – és ma pont úgy néz ki, mint eredetileg, amikor nagypolgári lakásokból állt a társasház.
Coco König és Luc Bondy
Ma már az ő neve is ott van a galéria bejáratán. Fotó: Ránki Dániel
Barbara végül Szegeden végezte a jogot, és korán férjhez ment egy osztrák nagyvállalkozóhoz. Amikor diplomázott, már egyéves volt a lányuk, Coco. Bár a gyerekei sosem éltek Magyarországon, mindhárman (16, 25 és 29 évesek) tökéletesen beszélnek magyarul, és ismerik a magyar kultúrát. „Erre büszke vagyok – mondja Barbara –, mert nem könnyű úgy nevelni magyarul, hogy az édesapa nem beszéli a nyelvet, és a gyerekek nem magyar iskolába járnak. De vannak érdekes szófordulataik, például egy Magyarországon tanult gyerek biztos nem fejezné ki úgy magát, hogy »itt az áll, hogy«.”
Mindhárom gyermekével magyarul beszél, de ők egymás között angolra vagy németre váltanak. Janikovszky Éva, Bálint Ágnes, Mándy Iván és Marék Veronika meséin nőttek fel, és édesanyjuk rendszeresen hazahozta őket az iskolai szünetekben Budapestre színházba. A lánya, Coco König nagyon hamar elkezdett színházban és filmekben szerepelni, miután a svájci rendező, Luc Bondy (a párizsi Odéon Színház igazgatója is volt) egy családi vacsorán megkérdezte, nem volna-e kedve kipróbálni magát színészként.
Coco König szerepelt többek között Az aranjuezi szép napok című Peter Handke-darabban a bécsi Akademietheaterben, aztán – Bondy mentorálásával – a Tartuffe-ben ugyanott. Magyarországon Edelényi János Jutalomjáték című filmjében láthattuk, és mostanában, a második gyermeke megszületése után is forgat. Barbara nagyobbik fia, Péter pedig tavaly óta, 25 évesen már édesapja cégének, az Alukönigstahlnak a magyar leányvállalatát vezeti.
„Nálunk gyanakodva nézik, ha egy nő a gyerekei felnevelése után kezd munkába, igazából nincs is erre nagyon lehetősége – mondja Barbara. – Én hosszú évekig csak mint anya, a család életének szervezője funkcionáltam.”
Őt a szülei két és fél évesen beadták a bölcsődébe, mert dolgoztak, és nem érezte, hogy az neki rossz lett volna. Az első férjétől, akivel azóta is a legjobb barátok, aztán elvált, ám Bécsben maradt a két nagyobbik gyermekével. Addigra sok magyar barátjuk lett kint, és gyakran szerveztek a házukban kulturális programokat.
Schiele, Berény Róbert, Zolnay Judit
A műgyűjtés voltaképpen honvágyból kezdődött, és nagyrészt magyarokat gyűjtött – igaz, első képe éppen egy Schiele-rajz volt. Arra gondolt, milyen jó lehet a gyerekeknek úgy felnőni egy másik országban, hogy mégiscsak ismerik a magyar kultúrát, és például Berény Róbert-, Czóbel Béla- vagy Korniss Dezső-festmény alatt tanulnak zongorázni.
Barbara harminc éve külföldön élt, a legjobb galériákat látogatta, hatalmas művészeti könyvtárat gyűjtött, szeme az évek alatt hozzáedződött egy másfajta vizuális kultúrához, és azt mondja, Gáborral nagyon hasonló az ízlésük. Habár az üzlethelyiség az övé volt, a galéria sokáig csak az Einspach Fine Art and Photography nevet viselte.
Einspach Gábor és Czapolai Barbara. Fotó: Ránki Dániel
„Éltem olyan házasságban, ahol a feleség csak édesanya – mondja –, és nem azt sugárzom most sem, hogy én tulajdonos vagy főnök vagyok. Sokszor előfordult, hogy amikor jöttek be a galériába az érdeklődők, nekem csak biccentettek, legfeljebb rám bízták a kabátjukat, és egyenesen odamentek Gáborhoz. Én nagyon szívesen elveszem bárkinek a kabátját, és nem szeretem mutatni a pozíciómat, de egy idő után ez nem mindig volt vicces.”
„Évek kellettek, hogy ne csak a háttérben legyen meghatározó, hanem láthatóan is felvállalja szerepét”
– mondja Barbaráról Zolnay Judit egykori üzleti tanácsadó, ma már a gazdasági tárca külgazdasági államtitkára. Jó ideje szerveztek már a galériában kortárs művészetet kedvelő női körben reggeliket, ezeknek Barbara volt a háziasszonya. Egy ilyen alkalom után jött Judittól a visszajelzés: miért nem adja a nevét is a közös vállalkozáshoz?
„Már akkor is egyértelmű volt, hogy teljes értékű, érdemi szereplője annak, amit együtt építenek. Nem arról volt szó, hogy valaki mellé utólag oda kell írni egy nevet, hanem arról, hogy láthatóvá váljon az a munka, jelenlét és érték, ami addig is ott volt.” Judit szerint Barbara és Gábor erős, egymást kiegészítő párost alkotnak a műkereskedő-szakmában. Gábor szakmai jelenléte és Barbara ízlése, kapcsolati tőkéje, támogató szerepe erős bizalmi alapot teremtenek, ami a vevőknek és a galéria látogatóinak is fontos üzenet.
Drozdik Orshi, Dezső Tamás, Tandori Dezső
A Czapolai Barbara név korábban is ismert volt a műtárgypiacon, de kezdetben inkább modern magyar festményeket és nemzetközi dizájntárgyakat vásárolt, aztán a kortárs művészet felé fordult az érdeklődése. Arról pedig az első pillanattól pontos elképzelése volt, hogyan nézzen ki a galéria a terek arányaitól a bútorokig.
Olyan színvonalú kiállítóteret tervezett és alakított ki, ami lehetne Párizsban vagy Londonban is.
Nem csoda, hogy jó érzésekkel jönnek be hozzájuk a látogatók, és a művészeik is szeretnek a galériához tartozni.
Azzal persze tisztában vannak, hogy ma Magyarországon kortárs képekkel nem lehet óriási üzletet csinálni. De ragaszkodnak hozzá, hogy túl könnyen eladható, populáris alkotások ne kerüljenek be hozzájuk, a kortárs magyar képzőművészet fontos alkotóit képviselik. „A gyűjtők és a művészeink bizalmát is meg kell becsülni – mondja Barbara. – Olyan képeket adunk el, amiket szeretnénk az otthonunkban is látni, és olyan művészekkel és gyűjtőkkel dolgozunk, akikkel szeretünk együtt lenni.”
Az utóbbi pár évben rendeztek kiállítást többek között az általuk képviselt Nádler István, Fehér László, Soós Tamás és Dezső Tamás alkotásaiból, vagy a közelmúltban Tandori Dezső képzőművészeti gyűjteményéből. Különösen figyelnek a fiatal művészekre, állítottak már ki például Melkovics Tamástól, Makai Mírától, Pap Gábortól, Kármán Dánieltől és Ezer Ákostól. Rendszeresen szerepelnek a Paris Photo és a londoni Frieze Masters vásárokon, legutóbb, májusban pedig az Art Brussels ’68 Forward szekciójának nagydíját nyerték el Drozdik Orshi egyéni bemutatójával.
Gábor ma is fél évente jár orvosi kontrollra, és Barbara mindig szól neki, hogy ne hajtsa túl magát. „Ám ahogy múlnak az évek, Gábortól egyre távolabb került a betegség, és a hangsúly áttevődött más fontos dolgokra. Nagy tempót diktál, öt év alatt csaknem száz kiállítást rendeztünk.” Ráadásul kétlaki életet élnek, Bécs és Budapest között ingáznak. De nyáron mindig elmennek pár hét szabadságra – igaz, ilyenkor rakják össze kollégáikkal a katalógust a következő szezonra.
