Gazsi Zoltán szenvedélyes közösség- és hálózatépítő, abban hitt, hogy ha jó emberekkel veszed körül magad, vagy összekötöd őket, abból csupa jó dolog fog születni. Óriási gyermeki kíváncsisággal, végtelen spontaneitással mindenütt kapcsolódásokat keresett, és tornádó üzemmódban mutatta meg, mennyivel jobb lenne a világ, ha a cégvezetők mind úgy gondolkodnának, mint ő – vagyis nem kizárólag a profitszerzésen járna az agyuk. Alapítványokat támogatott, motivációs beszédeket tartott, jó ügyekről és együttműködésekről posztolt, időnként szinte zavarba ejtően személyesen. Bár főállásban tizenhét évig vezetette az Eisberg salátaüzemet, ma már valószínűleg többen ismerik afféle LinkedIn-evangelistaként. Amióta rákbeteg lett, azt hirdetette: élj úgy, hogy ne kelljen drasztikus arculcsapás ahhoz, hogy felnyíljon a szemed, és életmódot válts.
Gazsi Zoltán tegnap elhunyt, emlékére újra közöljük a 2024. novemberében róla írt Forbes címlapsztorit.
„Na, akkor inkább beszéljünk a lovakról!” Ahányszor csak érzelmi ügyek, kellemetlennek ítélt témák kerültek elő egy családi együttlét alatt, Gazsi Zoli édesanyja rögvest biztonságos terepre váltott. A 70-es, 80-as évek Battonyáján – meg egyáltalán, faluhelyen – nem volt nagy divatja az őszinte, mély beszélgetésnek, ritkán hangzott el vacsoránál, hogy „fiam, ülj le, elmondok neked egy családi titkot”.
Zoli nyolc éve veszítette el az édesapját, édesanyját pedig 2019 januárjában. Ugyanebben az évben, ősszel kezdődött a kálváriája a rákkal. Mégis egészen pár héttel ezelőttig azt hitte, hogy ő volt a családban az első rákbeteg. Amikor az idei májusi, ötödik operációja után elkezdett a kemoterápia mellett alternatív gyógymódokat is kipróbálni, arra jutott, hogy szeretné jobban megérteni családja dinamikáját. A tisztánlátás és a transzparencia mindig segít, gondolta, cégvezetőként is legendásan ez az egyik erőssége.
Nemrég felkereste egykori battonyai szomszédasszonyukat, hogy beszélgessen vele a szüleiről, és legnagyobb megdöbbenésére azt tudta meg tőle, hogy édesanyja fiatalabb korában petefészekrákban szenvedett. Meg is operálták, éppen ez a szomszéd vitte be annak idején a szegedi kórházba.
„Emlékeztem, hogy volt egy műtétje, de sosem mondta el, hogy miért. A bátyámat is megkérdeztem, ő is meglepődött. Tizenéves korunkban nyilván nem akartak bennünket ezzel felzaklatni. Utólag sajnálom, mert akár erőt is adhattunk volna neki a gyógyuláshoz. Nem lehetett könnyű ezt az információt magában tartani.”
Az, hogy életünk első hét évében milyen mintákat veszünk át a szüleinktől, oly mértékben meghatározó, hogy még felnőttkorunkban is mintegy 95 százalékban ezek befolyásolják a döntéseinket, állítja Bruce H. Lipton amerikai fejlődésfiziológiai pszichológus. Zoli már csak azért is tovább kutatja a múltját, hogy csak a jó és értékes mintákat vihesse tovább, a negatív puttonyokat lerakhassa. Hipnoterápiára is jár, és azt meséli, ott rendre beugranak képek kiskorából a házról, ahol laktak, még a szomszédokról is, meg arról, hogy édesapjával kint játszanak a kertben, és hogy a nagymamája füröszti egy kis kádban. „De anyu valamiért nincs ott.”
Most kissé elbizonytalanodott azon az idilli képben, ami a fejében eddig kialakult a gyerekkoráról. Végül is szeretetteljes közegben nőtt fel, azzal együtt is, hogy nem tervezett gyerek volt, meg hogy aztán a szülei lánynak várták őt is, mint a bátyját. „Tündinek” – nevet. Kétéves koráig kislánynak is öltöztették. „Vannak fotóim, amiken lányruhában állok, hosszú, fürtös szőke hajjal. Szóval valljuk be, azért nem volt ideális az indulás.”
Fotó: Krasznai zoltán
Amikor vendégség volt náluk, akkor köszöntött be az igazi harmónia – és Zoli rádöbbent, hogy gyerekkorában talán azért hívtak hozzájuk mindig annyi embert, mert a szüleiknek is az volt a komfortos, ha nem maradtak kettesben. Az is eszébe jutott, hogy mennyire nem kaptak levegőt, amiért a nagyszülőkkel egy házban, sőt egy szobában kellett élniük.
Édesanyja az a típusú anya volt, aki mindent intézett, időben megvette fiainak például az iskolatáskát, bekötötte a könyveiket – de inkább ez volt rá jellemző, és kevésbé az, hogy az ölébe vette és simogatta a gyerekeit.
„És mostanában sokat gondolkodom: lehet, hogy ez a szeretethiány mozgatott egész életemben? Mi van, ha a sok társadalmi szerepvállalásommal azt akarom bizonyítani, hogy szerethető vagyok?”
Más kérdés, hogy közben megszerette, amit csinál, a sok jótékonykodást, önzetlen támogatást. Csak úgy dől belőle, hogy kinek miben segített, és közben persze vele is hányan tettek jót. Cseppet sem felvágósan, inkább gyermeki lelkesedéssel mesél, éppen olyan magával ragadón, mint rendszeres Linkedin-posztjaiban. Velem is éppolyan közvetlen néhány korábbi találkozás után, mintha gyerekkorunk óta ismernénk egymást. Sült vargányával vár az interjúra – vagyis a szíves vendéglátós mintát továbbviszi a szüleitől, de már nem főz bárkinek. Azt a puttonyt egyre inkább leteszi, hogy mindenkit maga köré gyűjtsön. Többé nem tornádó, ahogy a könyvében nevezte korábbi önmagát. Régebben különféle vezetői klubokban reggelizett és vacsorázott, ám erről leszokott. A minőségi kapcsolatokra hajt. Szelektívebb lett, de még így is minden héten talál valakit, akivel úgy érzi, különleges barátságot alakíthatna ki. „Egy ötperces kávézás alatt elég jól átlátom, mi az a mélység, ahová valakivel eljutnék.”
A vezetők gondolkozzanak el arról: másképp is lehetne csinálni
