Kevesebb lesz-e a drogfüggő, ha az utolsó szórakozóhelyet is bezáratják? Sikerült-e már valaha törvénnyel visszaszorítani a kábítószereket? Ha pedig nem, akkor mi a megoldás? A szórakozóhelyek bezárása és a kábítószer-fogyasztás összefüggéseiről beszélgettünk Bajzáth Sándor addiktológiai konzultánssal.
A tavaly áprilisban elfogadott, minden eddiginél szigorúbb drogtörvényre hivatkozva több szórakozóhelyet is bezáratott a rendőrség. A törvény értelmében akár egy évre is lehúzhatják a rolót azok a szórakozóhelyek és üzletek, amelyeknek valamilyen formában közük volt kábítószer-kereskedelemhez, a kábítószer készítésének elősegítéséhez vagy tudatmódosító anyaggal való visszaéléshez.
Februárban az óbudai Symbol és a ferencvárosi Arzenál, majd márciusban a józsefvárosi Turbina is így járt. Bajzáth Sándor addiktológussal a szórakozóhelyek és a drogfogyasztás vélt és a valós összefüggéseiről, társadalmi elvárásokról és az intézkedések hatásairól beszélgettünk.
Bajzáth Sándor súlyos drogfüggőből lett addiktológiai konzultáns (a Forbes.hu vele készült interjúja itt olvasható), hosszú évekig használt intravénás kábítószereket, és összesen negyven hónapot töltött rehabilitációs intézetben, mire sikerült maga mögött hagynia a függőségét. Közel 25 éve tiszta, a tudását és tapasztalatait felhasználva segít szenvedélybetegeknek és hozzátartozóiknak a felépülésben.
Forbes: Mezopotámiától napjainkig volt-e már olyan, hogy valaki azért lett drogfüggő, mert szórakozóhelyre járt? Vagy: történt-e olyan, hogy valaki azért jött le a drogokról, mert bezártak egy szórakozóhelyet?
Bajzáth Sándor: Mind a kettőre határozott nemmel tudok válaszolni. De kezdjük távolabbról: minden később függővé váló ember úgy kezdi, hogy valahol valamit valamilyen formában kipróbál. De ez nem jelenti azt, hogy mindenki feltétlenül függővé válik később. A helyszín lehet éppen egy szórakozóhely vagy az óvoda vécéje, bár ez utóbbinak meglehetősen kicsi az esélye. De a lényeg, hogy ez bárhol megtörténhet, koncerten, diszkóban, a Balaton-parton, egy lepattant vagy egy luxus lakásban, a helyszín ilyen szempontból teljesen lényegtelen. Nem a helyszín a döntő, hanem a társas közeg – például az a társaság, baráti kör, amelyben valaki először kipróbál egy szert. Éppen ezért a szórakozóhelyek bezárása legfeljebb látszatmegoldás. Szerintem akkor lehet releváns a szórakozóhely bezárása, ha ott a drogfogyasztás és -terjesztés a tulajdonos tudtával és beleegyezésével történik, vagy netalántán anyagilag is érdekelt benne.
A budapesti éjszakának voltak olyan helyei és időszakai, amikor ennek azért fennállt a megalapozott gyanúja…
Biztos vagyok benne, hogy volt már olyanra példa – és lesz is – hogy az adott hely üzemeltetője szemet huny felette, vagy egyenesen részese a terjesztésnek. De az összes többi esetben ez nem működik.
Ha bezárják a drogfogyasztó kedvenc helyét, akkor majd megy egy másikra, jönnek az illegális bulik vagy átáll otthoni fogyasztásra, ami egyébként sokkal kevésbé követhető és ellenőrizhető.
Amikor valaki már súlyos függő, általában nem jár szórakozóhelyekre. A szerhasználat ilyenkor beszűkül és gyakran magányossá válik. Talán az alkoholisták kivételek, ők sokszor eljárnak a kocsmába, bár sokan közülük inkább otthon, egyedül isznak. A kőkemény drogfüggő viszont már nem nagyon megy szórakozóhelyre, mert a függőség előrehaladtával beszűkül az élettér, és kezdetét veszi az elmagányosodás.
Fotó: Sebestyén László / Forbes
Van egy időszak, ami a buliról szól és arról, hogy megyünk és pörgünk, de aztán eljön az, amikor már egyre több kell és egyre kevesebb a pénzem, és olyankor már nem szívesen osztom meg mással, ilyenkor már a szégyen is erős szerepet játszik. Ekkor jön az, hogy a függő visszavonul az otthoni szerfogyasztók világába, majd a függőség előrehaladtával az illetőnek már a legkisebb gondja az, hogy elmenjen reggelig partizni. Neki már minden nap vergődés, hogy megszerezze és használhassa az adott mennyiségű cuccot. Tehát
ebben a rendszerben a függőt nem fogja kimozdítani egy szórakozóhely bezárása, viszont vissza lehet vele élni, például így elég könnyűnek tűnik egy-egy konkurens ellehetetlenítése.
Nagyon együtt érzek azokkal, akik ilyen klubokban dolgoznak. Kibérelsz egy helyet, rengeteg pénzért átalakítod, felveszel személyzetet, lekötsz csomó bulit. Ez nem olcsó mulatság. Aztán mindent tisztán csinálsz, és mégis bezárják két hónapra a klubodat. Ez az érintettet egy életre anyagi csődbe dönti. A felvett és kitanított munkaerőt nem lehet ennyi ideig finanszírozni, ők szétszélednek, hiszen nekik is meg kell élniük valamiből.
Amikor a Delta Program egy éves lett, a sajtótájékoztatón elhangzott, hogy a szórakozóhelyeknek felelősségük van a kábítószer-kereskedelem elleni küzdelemben.
Azt gondolom, hogy ez kis részben a szórakozóhely felelőssége. Egyébként a szórakozóhelyeken, ha csak a legális dolgokat nézzük, azért iszonyatos mennyiségben folyik az alkohol, ami köztudottan kőkemény drog. Valahogy nem látom, hogy ez ellen oly nagy elhivatottsággal zajlana a küzdelem. Sőt, mintha még támogatást is kapna.
A szórakozóhelyek válasza a rendőrség közleményére az volt, hogy egy komplex társadalmi problémát tolnak most rájuk.
Abszolút! Ezzel maximálisan egyetértek, merthogy a drog gyakorlatilag mindenütt folyamatosan jelen van.
Ebben a rendelőben a kliensek jelentős része jó anyagi helyzetben lévő közép- vagy felsővezető, orvosok, ügyvédek. Ugyanúgy használnak drogokat. Most akkor zárjuk be a munkahelyüket, vagy a kávézót, vagy focistadiont, mert a vécében felszívnak valamit?
Ezt abszurdnak tartom. A szórakozóhelyekre visszatérve: ezt nem is lehet istenigazából kiszűrni. Ehhez konkrétan testmotozás kéne. Ugyanakkor a klubnak is érdeke, hogy ott ne legyen drogfogyasztás. Nyugat-Európában erre jobban figyelnek, sok esetben ellenőrzik a mosdókat, illetve eltávolítják azokat a sík felületeket, ahonnan fel lehet szippantani valamit. És ha tudják, hogy valaki díler vagy többször elkapták drogfogyasztással, vagy más miatt problémás, akkor kitiltják. Annak idején én is árultam amfetamint szórakozóhelyeken, az alsónadrágomban vittem be kisebb pakkokban. Nem vagyok rá büszke, és több szórakozóhelyről is kitiltottak ezért, mert mégis kitudódott. A klub szempontjából ez teljesen érthető, a mostani fejemmel azt mondom, hogy elfogadható is. Ha én lennék a tulajdonos, valószínűleg ugyanezt csinálnám az akkori magammal.
Továbblépve azon, hogy a hazai jogi környezet milyen, tudunk olyan példát a világból, amikor a drogproblémát szigorúbb törvénnyel tudták tompítani?
Én nem tudok. Ha belegondolsz, Amerikában az alkoholtilalom is teljesen kontraproduktív volt.
Az autoriter rendszerek bezzeg-országát, Szingapúrt eredménytelennek tartod ebből a szempontból?
Attól, hogy halállal büntetik, a probléma még nem tűnik el. Az elrettentés egy függőnél egyszerűen nem működik. Ha lát is súlyos következményeket, azt gondolja: velem ez úgysem történik meg. Ez az addikció természetének része. A függőség a tagadás, a racionalizálás és a bagatellizálás betegsége. „Én tudom kontrollálni.” „Én ügyes vagyok.” „Én biztosan nem bukok le.” „Csak annyit iszom, hogy ne legyen baj.” Közben az alkoholt – a helyzet súlyosságához képest – még mindig szőrmentén kezeljük.
Fontos ugyanakkor azt is látni, hogy az emberek többsége képes szociálisan alkoholt fogyasztani. Valószínűleg más szerek egy részével is így lenne, ha megfelelő érettséggel és kulturális keretek között találkoznának velük.
Egy lazább drogpolitikával és enyhébb törvényekkel beljebb lenne a társadalom?
Én nem drogellenes vagyok, hanem felépülésbarát.
Mekkora százalék, akik a problémát jelentik?
Az emberek körülbelül tíz százaléka fogékony a függőségre, és ők meg fogják találni a maguk választott szerét. Hogy az alkohol, az ópiát, valami serkentő vagy a nyugtató lesz az, az a személyiségszerkezettől függ. Ezt úgy szoktam elmagyarázni, mintha egy puzzle lenne, amiből gyerekkorban elvesznek részek. És ezeket a lyukakat különböző alakú dolgokkal lehet betölteni. Az egyiknek a fű adja meg azt az érzést, másiknak az alkohol, a harmadiknak a nyugtató, vagy az ópiátok, egyéb fájdalomcsillapítók. Ezt magamon is láttam, nekem pl. a hallucinogén szerek vagy a spangli nem jöttek be.
Szerinted lehet-e kategorizálni a szerhasználókat? Mondjuk skálázni a rekreációs szerhasználótól a Blahán már délben félmeztelenül, bomlott elmével kiabálóig?
Egészen biztosan lehet, de itt óvatosabb lennék. Lehet, hogy az is, aki az utcán üvöltözik, alkalmi, rekreációs használóként kezdte, csak benne megvoltak azok a hozott sérülések és hiányok, amitől számára az adott szer használata sokkal többet jelentett, mint annak, akinek egyébként kvázi rendben van az élete. Az utóbbi elszívja a spanglit, jó volt, és megy tovább. A másik pedig gyakorlatilag nem tudja magát komfortosan érezni a választott szere nélkül. Az emberek jelentős része egy szórakozóhelyen vagy akár egy baráti társaságban nehezen tud ellazulni valamilyen tudatmódosító nélkül. És itt most elsősorban az alkoholról beszélünk, amely valójában a társadalmilag leginkább elfogadott szorongásoldó. De visszatérve az eredeti kérdésedhez: fontos különbséget tenni alkalmi szerhasználó, problémás szerhasználó és függő között. Nagyon nem mindegy, hogy éppen melyikről beszélünk. Ugyanakkor ezek inkább tájékozódási pontok, mint merev kategóriák. A szerhasználat valójában egy spektrum, valahol elkezdődik, és a végén ott van a kényszeres, kontrollvesztett használat.
A drog elleni háborúban van egy jogos társadalmi igény. Senki nem érzi magát biztonságban súlyosan beállt arcok között.
Azt kell megérteni, hogy a függőséget tiltással nem lehet kezelni. Kellene kínálni alternatívát.
Elég, ha a vidékre gondolunk, ott a drog elleni küzdelemnek nem abban kéne kimerülnie, hogy letartóztatok mindenkit, mert vannak olyan szegregátumok és falvak, ahonnan mindenkit el kéne vinni. Ott például kéne uszoda, könyvtár, mozi, szabadtéri konditerem, iskola és focipálya. És lehetőség a munkára és a rendes megélhetésre, hogy ne a szociális segélyt várják.
A rendőrség azt mondja, hogy nem a fogyasztókra utaznak, hanem a terjesztőkre. Hol találkozik ez azzal, hogy az átlag polgár viszont az utcán a fogyasztótól érzi magát veszélyeztetve?
Mindenképpen jogos igény, hogy biztonságban érezhessem magam. Az a tény, hogy a függőség egy betegség, nem jelenti azt, hogy az egyént a függőség felmenti az elkövetett bűncselekmény alól. Azt gondolom, az ittas vezetéshez hasonlóan ez is egy súlyosító tényező. Ugyanakkor a kérdést két irányból kell kezelni. Egyrészt szükség van a közbiztonság védelmére és a bűncselekmények következményeire. Másrészt azoknak,
akik függőséggel küzdenek, elérhető segítségre lenne szükségük, működő szociális védőhálóra, megfelelő ellátórendszerre, kórházi férőhelyekre és drogambulanciákra. Ez a rendszer jelenleg – finoman szólva – nagyon alulfejlett.
Milyen irányt javasolnál drogpolitikában?
Ehhez nem értek, és nem is akarok belemélyedni. Ez most ideológiák mentén zajlik, és mindkét oldal érveiben meg lehet találni a rációt. De igazából az, hogy kiből lesz alkoholista vagy más függő, az sokkal inkább a családban dől el, hogy ott milyen minták vannak. Az alkalmi szerhasználat önmagában még nem jelent függőséget, de amikor a használat rendszeressé válik, az már komoly figyelmeztető jel lehet. Fontos azt is látni, hogy a fiatalok nem ugyanonnan indulnak. Aki stabil családi háttérrel, célokkal, sporttal és támogató kapcsolatokkal rendelkezik, nagyobb eséllyel megáll a kísérletezés szintjén. Azoknál viszont, akik bizonytalanabb közegből érkeznek, vagy valamilyen érzelmi, társas hiányt élnek meg, a szerhasználat könnyen egyfajta pótlékká válhat, ami betölti ezt az űrt, azaz meg fogja találni a módot, hogy a lehető legegyszerűbben betöltse azt, és öngyógyításképp enyhítsen a szorongásain, függetlenül attól, hogy van-e még nyitva az országban szórakozóhely. Tudom, hogy a szórakozóhelyek elleni intézkedésnek nem szakmai, hanem politikai okai vannak, de a politikának el kéne fogadnia, hogy a függőség az pártfüggetlen. Ebben a szobában mindkét oldal képviselői megfordulnak kliensként.
