Ha nem tudom a címet, simán elsétálok a ház előtt. Zuglói mellékutca, kertvárosi nyugalom, rendezett, de hivalkodástól mentes környék, talán halvány bizonyítékféle, hogy magyar középosztály talán mégiscsak létezik. A 24-es számú családi ház sem lóg ki a sorból, és ez a miliő tökéletes álca is, mert semmi, de tényleg semmi sem utal rá, hogy itt működik az ország egyik legjobb órásműhelye, és napi kapcsolatban áll svájci vasútióra-bolondokkal, olasz számlap-restaurátor specialistákkal és szinte minden magyar órással.
Már-már valószerűtlen helyszín egy menő műhelynek, az pedig csak a ráadás, hogy az eldugott műhely falán még a MÁV egykori egyes számú főórája is ott lóg – az egész országban diktálta a többinek a pontos időt. Mert jó, ha tudjuk: pontos órákra stílusos késni igazán.
„Borsi Miki olyan volt a szakmában, mint Columbo felesége. Az órások között sokáig ez a mondás járta, mert már mindenki hallott róla, de senki sem látta” – mondja Hoblyák József, a páros fiatalabb tagja. Ők ketten sokáig nem ismerték egymást, tulajdonképpen egy véletlen, azaz az Edison utcai óraszerviz hozta őket össze. Miki mindenkivel jóban volt a szakmában, de sokáig egyedül tervezett, forrasztgatott és épített a családi házuk földszintjén, sem ügyfelektől, sem fiatal óráskollégáktól nem zavartatva.
„Kérdezték, hogy nem akarnál szervizt nyitni? Mondtam, hogy nem. Minek? És mondták, hogy itt van ez a Józsi gyerek, aki most akar eljönni a Becsei Árontól” – eleveníti fel a történetet Miki.
Hoblyák Józsefet az egyik legprecízebb magyar órásnak ismerik. Több mint három évig dolgozott a legnagyobb névnek számító Becseinél, de a műhely is messze volt, a család is akkoriban bővült, ezért a vidékre való visszaköltözésen gondolkozott.
„És hát kicsit tartott is tőlem. Ugye, van köztünk húsz év, meg tök ismeretlen voltam – folytatja Miki. – De nagyon hamar összerázódtunk, és megcsináltuk ezt a műhelyt úgy, hogy ha valaki hozza a kis kedvencét, akkor érezze jól magát, üljön le kényelmesen, hogy ha kíváncsi rá, mi történik az órájában, nyugodtan menjen oda, nézze meg, hogy mit matatunk vele.
Józsi teljesen más úton került az órásvilágba. Már óvodáskorában is nagyon szerette az órákat, nézte a fogaskerekek mozgását, és hallgatta a gátkerék kattogását, a szerkezet járását, a mechanika hangját. Mindez odáig fajult, hogy Jászszentandráson, az általános iskolában elterjedt róla, hogy órát javít, úgyhogy egy idő után már nemcsak az osztálytársainak cserélt elemet, hanem a felsősök és a tanárok is hozzá hordták a kvarcóráikat. A helyi kisboltban megvette az elemet, kicserélte, és papírlapra még garanciát is adott fél évre.
Pályaválasztáskor mégsem az órás szakmát választotta, médiaszociológus lett, majd az államigazgatásban is eltöltött jó néhány évet, mire jött az órástanfolyam, innen került Becsei Áronhoz. Ha jól számolom, az érettségi után úgy 440 milliót kattant a másodpercmutató, amíg tényleg kikötött a gyerekkori álomnál.
„Hogy hogyan kell a hajszálrugót meggyűrűzni, hogyan kell a tőkét bestiftezni a hajszálrugónál, hogy kell beállítani a határolást a járatnál, ezek nagyon izgalmas dolgok, erről több órát lehetne beszélni – veszi át a szót Józsi. – Ezeknek az elsajátítása napokat, sok esetben akár heteket is igénybe vehet, hogy az ember meg tudja csinálni olyanra, amilyennek lennie kell.”
Alkatrész, szerszám és technológia pedig, amit meg kell tanulni, van bőven. Miklóst idézve
„az órás szakma arról ismerszik meg, hogy irgalmatlan mennyiségű eszközt és alkatrészt kell tartani ahhoz, hogy nagyon sokszor egyáltalán ne használd őket”.
Fotók: Ránki Dániel
A közös műhely hat éve indult el, de ezt két évtizednyi gyűjtögetés előzte meg, Miklós tudatosan vásárolt szerte a világban szerszámokat, alkatrészeket, gépeket és alapanyagokat. Az utolsó lépés volt, hogy beszerezte hozzá Hoblyák Józsit, mosolyog. Ahogy figyelem őket, és értelmezem a mondataikat, úgy érzem, párosuk azért is működik jól, mert más nézőpontból közelítenek az adott kérdéshez, Miki mérnöki, Józsi órás szemmel.
Nincs klasszikus nyitvatartási idejük, hozzájuk nem lehet egyszerűen besétálni, de ez biztosítja, hogy mindenkinek meg tudják adni a kellő időt, átbeszélik, hogy mit érdemes megcsinálni. Amikor Józsi kezei közé kerül az óra, megnézi a vízmentességet, majd mindet szétszedi, az óramosó segítségével kitisztítja, összeszereli, majd megfelelően leolajozza.
A legtöbb páciensük svájci mechanikus karóra, főleg a 70-es évektől fölfelé, de régebbeikkel is foglalkoznak ritka esetekben. „Ezek nem feltétlenül drága órák, hanem fontos órák. Fontos tárgya az ügyfélnek, és nagyon szeretné tudni, mi történik vele, ezért értékeli is a kapott gondoskodást.”
Ha nincs alkatrészük, megrendelik – már, ha van mit. Ilyenkor jön a gyűjteményük, de az sem végtelen, elvégre minden egyes szerkezet több száz miniatűr alkatrészt mozgat, belegondolni is érdekes, hogy hány millió apró alkatrész született meg svájci műhelyek mélyén az elmúlt ötven–száz évben.
Szóval mi van, ha az alkatrészt már évtizedek óta nem gyártják? Ilyenkor jön a tudásuk és az egyedi géppark. Megteremtik az adott darabot nulláról, gyári minőségben, vagy ha egy típushibás alkatrészről beszélünk, még jobban, a hibát kijavítva.
Mini óragyár a Gervay utcában
Fotó: Ránki Dániel
„Ez az órás dolog becsípődik a férfiembereknél, gyakran elég hamar és fiatalon. Amikor elkezdtem egy kicsit jobban játszani az órákkal, akkor kitaláltam, hogy ezeket szabályozni is kellene” – meséli Miklós. Ő eredetileg villamosmérnök, aki huszonegypár évvel ezelőtt kitalálta, hogy a saját óráit nem úgy akarja beállítani, hogy megnézi a pontos időt, és hozzáigazítja.
Megtervezett és elkészített egy pontosságmérő eszközt, ami tudott mechanikus és kvarcórát mérni, vagy épp olyan elvetemült dolgokat is, mint a hangvillás óra. Mindezt úgy, hogy hordozható, tenyérben elfér, és az összes akkori gép funkcióját tudta. Ez lett a Compu-Tik, amiből sokat eladott külföldre és itthon is, és ez lett a belépője az órásokhoz is. „Ez egy jó hack volt akkoriban, mert csak nagyon drágán lehetett kapni még a kínait is.”
Ezen a készüléken alakult ki az a tervezési stratégia, hogy kis szériás terméket hoz létre, de elérhető, olcsó alkatrészekből. A pontosságmérő is ilyen műanyagdobozba került, a kijelzőket a Westel szervizétől vásárolta fel, eredeti tulajdonosaik még a Nokia 2600-as mobilokban olvasgatták róluk az SMS-eket, a nyomógombok Canon számológépekből kerültek ki, mert olcsóbb volt azt szétszerelni, mint gombokat fröccsönteni. Később az órások elkezdték hozzá vinni a műszereiket javításra, és sokakkal összebarátkozott – amennyire volt alkalmam megismerni Miklós karakterét, nem is olyan nehéz vele.
A következő nagy dobás egy továbbfejlesztett vízmentességmérő volt. Lényege, hogy – egy Maurizio nevű ottani barátján keresztül – régi svájci gépeket vásárolt meg, feljavította a kompresszorát, a gépet miniszámítógéppel kötötte össze, ami regisztrált mindenféle adatot, és képes volt nyomtatni is. A Sigma SM8404 ekkorra már rég kiment a divatból, nem is nagyon javították, ő viszont új életet lehelt bele, és sokat eladott így ebből is.
Fotó: Ránki Dániel
Így ment ez sokáig, néhány évente jött egy-egy új gép, a precíziós esztergákhoz készített szabályozható hajtás, lézerhegesztő, óramosó és még sok misztikus szerkezet. Mára a családi ház alatti műhely tényleg olyan, mint egy miniatűr zuglói óragyár.
És innen már csak egy lépés volt a saját óra. Egy grafikus barátjával kezdték el tervezni, azt fogalmazták meg maguknak, hogy elegáns, de felismerhetően hazai órát hoznak létre. „Bán Miklós grafikus barátom rettenetes nagy photoshopmágus. Most éppen űrhajókat tervez amerikai filmeseknek. Nade mitől lesz magyar egy óra? Sok sört meg kellett inni hozzá itt a helyi becsületsüllyesztőben, mire bevillant, hogy elővegyük a honfoglalás kori íj formáját, meg a hozzátartozó nyílvesszőket és nyílhegyeket. És ezek nagyon szép motívumok.”
Ezt felhasználva tervezték meg a logót, az óratok oldalsó része az íjak formájára emlékeztet, az egyedileg gyártott nyílvesszők lettek az óramutatók, a nyílhegyek az indexek. Ez így a leírás alapján akár rettenetesen erőltetett is lehetne, a BMB Budapest mégis kifejezetten érdekes és elegáns modell lett.
Az ára 3000 euró körül van, ami egy ennyire egyedi és minőségi darabért nem tűnik rossz befektetésnek. Bár a minióragyár kifejezést inkább viccesen mondják magukra, nemcsak a saját óráik készülnek itt, hanem a Lechner órák, vagyis Kismarty-Lechner Balázs formabontó külsejű időmérői is a zuglói műhelyben kezdenek el ketyegni.
„A saját óra kapcsán megtanultam a CAD-tervezést. A minióragyár házon belül van a tervezéstől a kivitelezésig, és ami nincs, ahhoz megvannak azok a beszállítók, akik el tudják végezni a gépi CNC-munkát vagy a felületnemesítéseket. Ez az óra megalapozta azokat a képességeket, hogy ha most valaki azt mondja, hogy szeretne magának egy teljesen egyedi órát, akkor leültetem oda, megbeszéljük, hogy mit szeretne, és tudunk együtt csinálni, egyedi tokkal, számlappal, minőségi szerkezettel.”
A saját óra vezetett el az óraszámlapokig is, ami – az egyedi műszerek mellett – nemzetközi szinten is jegyzett csapattá tette őket. Nemcsak egyedileg tudnak gyártani, de régi számlapokat is képesek restaurálni. A régi, főleg az 1950-es évek előtt gyártott számlapokat ugyanis úgy készítették, hogy sokszor egész egyszerűen lekopnak róluk a feliratok, márkajelzések. Ezeket Miklós CAD-ből kiszerkeszti, legyártja a klisét, majd egy egyedi fejlesztésű, kamerákkal és pozicionáló rendszerrel ellátott precíziós tamponnyomó géppel egészen pontosan a helyére illeszti – utóbbi sem magától értetődő.
Nemrégiben egy IWC & Co. feliratát restaurálta, aminek az o betűje alatt van két kis vonal, durván századmilliméter vastagságú, előtte pedig egy Patek Philippe számlapját mentette meg egy olasz családi manufaktúrával közösen, akik fölfedezték őt, és azóta rendszeresen dolgoznak együtt. Elküldik hozzá a számlapot, Budapesten megrajzolják a tökéletes feliratokat gyári méretben, vonalvastagsággal, klisékkel, majd kiküldik Olaszországba, ahol csiszolják és az eredeti színűre megfestik.
Most egy sorozatgyártható óramosó gépen dolgoznak, ami jóval kompaktabb, sokoldalúbb és olcsóbb lesz, mint a jelenleg használt gépek. A ZYQ nevű készüléknek nemcsak a fordulatszáma szabályozható, de készül hozzá egy kuriózumnak számító ultrahangos tisztítóegység is, amin be lehet programozni többek között, hogy milyen rezgésszámmal üzemeljen, amikor éppen tisztít.
Amikor arról kérdezem Miklóst, hogy ha csak egy dolgot kellene mondani, hogy miben a legjobbak, azt mondja: „Az óraszámlap-készítés egy módját világszinten tudom csinálni. A Józsi? Ő meg szét mer szedni bármilyen órát, az hihetetlen. Most volt nálam egy öröknaptáras automata IWC, még sose látott pont ilyet, de a kedves kuncsaftunk azt mondta, hogy nyugodtan, mert megbízik benne.”
De legfontosabbnak azt tartják, hogy össze tudták hozni az amúgy néha kissé magányos órásokat, mindenkivel jóban vannak, egymástól tanulnak, összetartanak, és néha egy üveg japán whisky mellett szakmáznak. Az ügyfeleik pedig szeretik őket.
„Szívesen jönnek, jól érzik magukat. Komolyan, csupa jó emberrel találkozunk. Rengeteg barátunk lett itt az évek alatt, és pont azért, mert meg tudjuk adni nekik az időt.”
