Egyes ausztrál és új-zélandi üdülőhelyeket 30–40 évvel ezelőtt még az alacsony költségvetésen lévő hátizsákos utazók uralták. Ez a korosztály mára megöregedett, de a szerelme nem múlt el kedvenc szörfös és adrenalinkereső helyei iránt. Akik közülük tehetőssé váltak, előszeretettel költöznek el korábbi utazásaikon felkeresett kisvárosokba, amelyek így aztán olcsó, fiatal szörföshelyekből egyre inkább drága nyugdíjas „játszóterekké” válnak. Ez pedig könnyen lehet a longevity megatrend ingatlanpiaci aspektusa.
(A szerző befektetési szakember.)
Az idei évem egyik leginkább szürreális filmélménye a nyugat-ausztrál Yallingup tengerpartján játszódó, A szörfös című film volt. Röviden a történet annyi, hogy a Nicolas Cage által játszott főhős gyermekkorában ezen a csodálatos szörföshelyen nőtt fel, majd többek között amerikai üzletemberi kitérő után ide tér vissza nagykamasz fiával, hogy immár együtt lovagolják meg a hullámokat. Illetve azért is, hogy a domboldalon a „vízbe vörös golyóként behulló” naplementéket is együtt nézhessék meg az általa kinézett álomház teraszáról. Annyi gikszer csúszik a számításba, hogy a partot egy helyi szörfös szubkultúra uralja, akik nem engednek „idegeneket” a helyi hullámokhoz, ami miatt eléggé horrorisztikusan alakul főhősünk helyzete szinte a teljes film során.
Mai témánk szempontjából viszont volt egy igencsak figyelemreméltó jelenete a filmnek: amikor a főhős az ingatlanügynökkel beszél telefonon, és az közli vele, hogy a kiszemelt ház ára az alkudozás közben felugrott 1,6 millió ausztrál dollárról 1,7 millióra (344 millió forintról 366 millió forintra). A filmben a Nicolas Cage által alakított úriember próbált ezzel egy kicsit vitatkozni, de ő is érezte, hogy ez nem az a piac, ahol a vevőknek bármilyen alkuképessége lenne.
Idén november elején eljutottam a világ ezen környékére, és teljes döbbenettel tapasztaltam, hogy ezen a partszakaszon a házak árrobbanásban vannak – annak ellenére, hogy az ausztrál ingatlanpiacon évtizedek óta tart egy konstans, szignifikáns és a helyiek számára egyre elviselhetetlenebb áremelkedés.
Az ominózus film főhőse a valószínűleg másfél–két éve írt forgatókönyv idején még szívta a fogát az 1,7 millió ausztrál dolláros vételáron, de ma már minimum 2,5 milliót kellene fizetnie…
A kis régió központja Dunsborough csendes tengerparti városkája, ahol a 6413 lakos többsége él, az átlagos heti jövedelmük 1738 ausztrál dollár (376 ezer forint). A központban több ingatlanügynökség is működik. Az egyik kirakatában 21 házat és telket hirdettek meg. Ezek közül 20 esetében nem volt ár feltüntetve: talán a vevők licitháborúra vannak kényszerítve?
Nem erről van szó, ugyanis mind a 20 képes ingatlanhirdetés jobb felső sarkában ott volt az „Eladva” felirat. A kirakat alapján tehát mindössze egyetlen telek volt elérhető – erről nekem akaratlanul is a Rolex-órák és a Birkin-táskák értékesítési csatornái jutottak eszembe.
Egy másik ingatlanügynökség szlogenje így szólt: „Why wait? Here today, gone tomorrow” – ami jól mutatta, mennyi mozgástere van a vevőnek a helyi táplálékláncban. Körülbelül annyi, hogy ha felbukkan egy eladó ingatlan, azt azonnal és gyakorlatilag bármi áron meg kell venni.
Hazatérve az utazásból rögtön rákerestem a helyi ingatlanpiaci értékesítési adatokra, és teljes mértékben a percepcióimat alátámasztó számokat találtam az árrobbanásról. A következő ábrán ennek a Perth városától 250 kilométerre délre fekvő Dunsborough-régiónak az értékesített házainak mediánárai láthatók gördülő 12 havi értékekkel 2020 decembere és 2025 szeptembere között, negyedéves bontásban:
Az ábrán látható, 2020 végi 670 ezer ausztrál dolláros mediánár idén szeptemberre 1,25 millió ausztrál dollárra ugrott, ami szűk öt év alatt 87 százalékos áremelkedés. Egyedül 2024-ben 34 százalékos növekedés következett be. Mindeközben a helyi albérletárak 60 százalékkal nőttek 2020 vége és 2025 szeptembere között.
Amit itt látunk, egy nagyon friss trend, amelyről már néhány hónappal ezelőtt is írtam Új-Zéland egyik legmenőbb helye kapcsán.
Ez a trend pedig arról szól, hogy egy adott országban hol szeretnének a tehetős emberek a leginkább megöregedni.
Ez pedig kulcsfontosságú része az egyre népszerűbb longevity irányzatnak, a minőségi életévekkel történő élethosszabbításnak. Ehhez az élethosszabbításhoz azonban nem a nagyvárosok a legalkalmasabb helyek – még akkor sem, ha Ausztráliában, leszámítva a városközpontok 30–40 felhőkarcolóját, meglehetősen szellősre vannak építve a nagyvárosok. Nyugat-Ausztrália központja, Perth például a maga kétmillió fős lakosságával 5000 négyzetkilométeren terül el.
A „butik” kisvárosi üdülőhelyek hangulata azonban szerte a világban messze felülmúlja a nyugodt utolsó két-három évtizedre vágyó felső osztály és felső középosztály számára azokat a nagyvárosokat, ahol ennek a rétegnek a vagyonépítése zajlott karrierjük legaktívabb éveiben. Beszélhetünk levegőminőségről, a közlekedési dugók hiányáról, a csendről, egy óceán, tenger vagy csodaszép tópart sétatávolságra lévő elérhetőségéről – rengeteg olyan faktor van, ami az üdülőhelyként már évtizedekkel korábban felkapott helyek mellett szól a nagyvárosokkal szemben.
Ebben a Dunsborough–Yallingup régióban bárhová ültem be reggel kávézni, a magam 52 évével érdemi átlagéletkor-csökkentő vendég voltam. A kávézók és a helyi borászatok pompás éttermei mellett szinte mindenhol nagyon sportos életmódot élő, kifogástalan kondícióban lévő hatvanasokkal és hetvenesekkel találkoztam döntő többségben. Akik például gondolkodás nélkül úsztak nagyokat az Indiai-óceán azon partszakaszain, ahol a korall véd a cápáktól – a 19 fokos vízben, normál fürdőruhában.
Ha visszamegyünk az időben 30–40 évet, a nyolcvanas és kilencvenes évekig, akkor ez a ma vizsgált régió – a Margaret River borvidék és szörföshely legészakibb része – a nagyon feszített költségvetésen utazó (azért, hogy hónapokig kitartson a keret) hátizsákosok, adrenalinkereső világvándorok és ausztrál szörfösök kedvelt „low-key” üdülőhelye volt. Ugyanúgy, mint az új-zélandi adrenalinfőváros, Queenstown, vagy az ausztrál keleti part legendás szörfparadicsoma, Byron Bay.
Manapság ezen a három helyen az azonos kategóriájú szállások ára másfélszerese–kétszerese a normál ausztrál és új-zélandi árszintnek. Ezek a helyek ugyanis nem maradtak meg a húszas-harmincas éveikben járó világutazók olcsó célpontjainak. Helyette ugyanazoké maradtak, akik 30–40 éve még kalandot kereső, két munkahely közötti hosszú utazós sabbatical időszakaikat töltötték itt.
Akkor még csóró fiatal lányok és srácok voltak. Mára azonban 30–40 sokszor sikeres karrierév után gazdag, idősödő hölgyek és úriemberek.
A fiatalkoruk prémium üdülőhelyei iránti szerelmük viszont megmaradt. És az ötvenes éveik második felétől kezdve ráébrednek arra, hogy már nem kell szabadságkeretet számolni ahhoz, hogy kedvenc helyeikre utazzanak: ott is lehet lakni. Ha pedig hiányzik a nagyváros, az néhány órányi autó- vagy repülőútra van.
Ez az idősödő korosztály menő üdülőhelyekre történő elvándorlása egy friss, de egyre erősebb világtrend. Elég itt csak – túl a messzi ausztrál világon – Floridára vagy a prémium osztrák tavak vidékére gondolni, ahol szintén komoly ingatlanárrobbanás következett be az elmúlt években. Mindezt a helyzetet tovább fokozza egyes jól fizető szakmák megmaradó home office lehetősége is.
A nagyvárosok olyanok, mint a behemót részvények: sok ingatlan van bennük. A most célkeresztbe került kisvárosi üdülőhelyek viszont a sztorik által felkapott, nagyon kis tőkeértékű részvényekre hasonlítanak: nagyon kevés potenciálisan megvehető ingatlan van bennük. Éppen ezért – ahogy a tőzsdén lenni szokott –, amikor a nagyokból a kicsikbe zajlik az átsúlyozás, akkor a kicsiket „széttépik”.
Csakhogy esetünkben – véleményem szerint – nem néhány hét vagy hónap után fog lecsengeni a kicsik iránti szerelem vagy mánia. Ez az ingatlanpiaci átrendeződés a longevity megatrend egyik markáns része.
Jónap Richárd,
részvénypiaci stratéga, Digital Content és Strategy Lead,
Concorde
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
