Szakmailag ugyan a Bajnokok Ligája végjátéka jelenti a futballipar csúcsát, de szurkolóként a válogatott tornák sok szempontból szórakoztatóbbnak tűnnek, mint a végletekig uniformizálódott klubfutball. Avagy kiszámíthatatlanság, identitáskülönbségek, változatosság: mi az Eb varázsa?
„Szellemi horizontom Beckhamtől Balzacig terjed” – szól Esterházy Péter legendás bon mot-ja, amelyről maga a szerző ismerte el, hogy „bármely két névre működik” Schwarzenbecktől Plutarkhoszig, Zidane-tól Flaubert-ig, Fringstől Klopstockig. Azt már csak mi tesszük hozzá, hogy e szerint futball az egész világ, és futballrajongó benne minden férfi és nő – na pláne, és, de, sőt – a nagy nemzetközi tornák idején.
Csapágyasra járatott közhely, hovatovább lerágott csont, hogy a „a futball igazi ünnepe a világbajnokság”. Gazdag József újságíró írja egy helyütt, hogy gyakorlott futballfüggőknek a „világbajnokság szükséges rossz, amit azért kell kitenni a kirakatba, hogy legitimálja a függőséget”, és a nagy válogatott tornák ideje a gyógyíthatatlan futballrajongók életének legnyomasztóbb élménye, „amikor kerülgetni kell a kibicek csoportjait, amikor mindenki hozzáértőként viselkedik”.
