Két és fél évvel ezelőtti nyitása után nem sokkal már írtam az N28-ról. Emlékszem az estére, a parádés borlapra (pázmándi és tokaji illetőségű borászok mozognak a háttérben és a lapon is, de nekem egy mátrai vörösbor íze, Barta Annáé vésődött a nyelvembe, amit azóta sem találok sehol máshol), a vendégteret uraló delikátpultra, és másra, sajnos, nem. Azaz az ételekből semmire, vissza kellett olvasnom, hogy a húsos pintxók (bárételek) működtek nekünk akkoriban leginkább.
De mostanra híre ment, hogy a szó összes értelmében megváltozott a konyha, amit egy – a menzaliga fölötti, nem akármilyen hétköznapra szánt ebédek viszonylatában – igen vonzóan árazott ebédmenü is képvisel. A sonkáspult eltűnt, helyette félszigetszerűen a konyha tálaló része türemkedik be a bisztrósra vett vendégtérbe. Kihalófélben lévő fajtát képviselő, a betérő turistákat is kifogástalan angolsággal informáló főúr fogad, már a tekintetével egyértelművé teszi, hogy a jelenlétében nem fog megtörténni az a becstelenség, hogy a szék támlájára kerüljön a kabát.
Az opciók ígéretesen szezonálisak és értelmesen szűkre szabottak: az előétel és a leves kérdése egy igen-nem kérdés, öt főétel, háromféle desszert van még az ebédlapon. Lehetne vadas nyulat vagy resztelt kacsamájat is kérni, szerintem szerencsés az irányváltás a nyitáskori baszkos vonalhoz képest, és az erős magyar boros háttérrel is természetesebb egységet képez.
Az aznapi előétel parasztsajt-ropogós. Sajtkrémmel és citrusos töksalátával jön, és a „mondd, hogy tavasz, anélkül, hogy kimondanád: tavasz” feladvány egyik helyes megfejtése. (A sajt érdemben nagyáruházakon túl mutató beszerzési forrásokról is árulkodik.) A leves egy több ponton kiemelkedő kacsaleves. Egyrészt felismerhetően kacsaízű, másrészt – alighanem a lepirított csontok révén – megvan az a szükséges mélysége, amitől az ember egyszerre egy elképzelt kandalló mellett, a tápláléklánc egy szerencsés pontján érzi magát, ami nem triviális egy ebédlevestől.
A vékony hasábokra vágott zöldségek tankönyvi módon roppannak benne, az omlós hússal töltött tésztabatyu tökéletes komfortétellé teszi, de igazán emlékezetessé attól válik, hogy a főúr megkérdezi, amit az asztalszomszéd külföldiektől nem: „jöhet hozzá egy kis házi csípős?” Ez egy erőspaprikás olajat jelent, amiből a kávéskanál hegyére jutó cseppek is megadják azt a dimenziót, amit a Rendes Magyar Férfi származású étteremlátogatók nem sok abroszos helyen találnak meg.
joghurthab
kacsaleves
A főétel makrélafilé és burgonyapüré, utóbbi korlátosan érdekes (szerintem ez műfaji adottság, amit csak úgy lehet meghaladni, ha az arányok annyira elbillennek, hogy már krumplis vaj a helyes megnevezés), ellentétben a vaszabis káposztasalátával, aminek globálisan elterjedt dolognak kellene lennie, az ideális kiszerelése pedig a vödör volna.
A lezárásnál is újszerű érzésekkel kell megküzdenem: mint csokoládéreceptor és általában véve az édes száj hiányával együtt élő ember, többnyire tanult megértéssel figyelem, ahogy mások izgalmi állapotba kerülnek a desszertválasztástól, de itt a napi lehetőségek mindegyike van annyira ígéretes, hogy nem azon kell gondolkodni, legyen-e egyáltalán zárófogás. Végül az epres túrókrém és a málnasorbet-val kínált máktorta fölé kerekedik a turbolyás-szedres joghurthab.
Kellemesen füves ízvilágú zöldfűszerrel még nem találkoztam tojásételes környezeten kívül, és tök jó ötletnek bizonyul: szépen összejátszik a joghurt és a gyümölcs fanyarságával, egyedül a szeder szottyos állagáért kár. De ez legyen a legnagyobb baj, mint ahogy az N28 legnagyobb problémája is az legyen, hogy annyira kedvező árú, flottan pörgetett és végig érdekes az ebédmenüje, hogy látatlanban inkább javasolnék két-három ebédet, mint egy szintén ígéretes, de értelemszerűen vacsoraárban mért vacsorát. Ha ennél jobb dologra is el lehet költeni mostanság ételfronton hét–nyolcezer forintot Budapesten, tudni akarok róla.
makrélafilé
parasztsajt-ropogós
N28
Budapest VI., Nagymező utca 28.
A teszt időpontja:
2024. április 26.
Ezt ettem:
Négyfogásos ebédmenü:
7250
Szervizdíj:
870
Összesen:
8120 forint
