Amikor elindultunk Magyarországon, nem voltak még országos magánegészségügyi hálózatok, és az orvosok is kételkedtek abban, hogy fizikális vizsgálat nélkül távolról is lehet beteget ellátni. Közben megváltozott a világ, és a covid alatt végképp kiderült, hogy ez milyen jól működik.
Fantasztikus látni, hogy mára vidéken is hogy kiépült a magánegészségügy, hova fejlődtek a magánintézmények, és mennyivel nyitottabbak például a biztosítói együttműködésre, mint néhány évvel ezelőtt. A magánkórházaknak persze sok mindenre még most sincs kompetenciájuk és kapacitásuk, hiszen ez tőke és fizetőképes kereslet kérdése is, de óriási a fejlődés. A finanszírozást illetően pedig figyelemreméltó adat, hogy már van olyan magánklinika, ahol a biztosítóktól jövő ügyfélszám megközelíti az ellátottak harminc százalékát. Ez nagyon jelentős arány.
„Mindig lesznek orvoshoz járó típusok, vannak, akik ezt igénylik, repetitív módon gyakorolják. Ahogy az államiban is van odabenti beszélgetős néni, ez ugyanúgy a magánban is megvan.”
Mennyire dolga a Teladocnak, hogy a minőséget ellenőrizze, és ez alapján küldje X vagy Y szolgáltatóhoz a betegeket?
Maximálisan.
Hogy tudják mérni?
A kezdetektől minden ellátás után minőségellenőrzést végzünk, minden ügyfelünktől visszajelzést kérünk az ellátásról, a körülményekről, a szakszemélyzetről és arról, hogy mindezt hogyan lehetne jobbá tenni. A saját munkánkat is minősíttetjük. Már százezres elemszámú adatbázisunk van, ami egészségügyi szolgáltatóra és azon belül szakterületre bontva megmutatja, hogy hol, kivel, mennyire elégedettek a betegek. Az eredményeket megosztjuk a biztosítókkal, és visszajelzést adunk a szolgáltatóknak is.
Volt olyan, hogy a visszajelzések miatt nem küldtek valahová betegeket?
Nagyon-nagyon ritka, hogy egy magánszolgáltató annyira rossz értékeléseket kapjon, hogy ez felmerüljön. Ha volt is ilyen eset, azt nagyon gyorsan megbeszéltük az érintett partnerrel, hiszen kőkemény üzleti érdekük, hogy javítsanak a minőségen, ha szükséges. Azt tapasztalom, hogy az elmúlt évtizedben nagyot változott a szemlélet, és már a közegészségügyben is javult az általános tónus, ahogy a beteggel kommunikálnak. Mert bár a gyógyulás sikere nem függ okvetlenül attól, hogy kedves-e például a reumatológus, de a körülmények mégis hatnak a beteg közérzetére.
A magánellátásban ezt különösen érzi mindenki. A páciensek itt nem pusztán ellátást, hanem szolgáltatást vesznek, és ezért lehetnek elvárásaik. Mostanában halljuk a szolgáltatóktól, hogy az inflációs környezetben kezd elfogyni az emberek pénze. A magánegészségügy ugyanis ma már nem csak a tehetősek privilégiuma. Több százezer főnek van egészségbiztosítása Magyarországon, és még ennél is többen vannak, akik alkalmanként zsebből fizetik a magánorvost. Átlagos emberek, akik amúgy busszal vagy metróval járnak, és a Lidlben is megnézik, hogy az olasz felvágott az olcsóbb, vagy a kolbász. A szakorvoshoz még csak-csak elmennek, de azt már meggondolják, hogy kifizessenek-e egy sok százezer forintos műtétet, vagy inkább kivárják a sorukat a közegészségügyben.
A pénzükért viszont egyre többen versenyeznek, egyre intenzívebben.
Fontos látni, hogy az igazán komplex, nagy kockázatú beavatkozásokat továbbra is a közegészségügy végzi. Ha baleset történt, és ki kell hívni a mentőt, a közfinanszírozott mentő viszi korházba a beteget. A súlyos idegrendszeri vagy daganatos megbetegedések kezelését nem a magánegészségügy végzi. Hogy országosan színvonalas stroke ellátásunk van, és a széles körben hozzáférhető koszorúérfestésnek köszönhetően az elmúlt húsz évben jelentősen csökkent a szívinfarktusos halálozások száma is Magyarországon, az nem a magán érdeme. A közegészségügynek vannak tehát nagyszerű eredményei, csak a komfort hiányzik belőle borzasztóan.
A magánegészségügynek megvan az a privilégiuma, hogy válogathat az ellátandó kórképek és elvégzendó beavatkozások között: mit, milyen betegeken lehet vagy érdemes elvégezni. Mérlegelhetik, hogy orvosilag mi mennyire kockázatos, üzletileg mennyire eredményes, és így sikeresen elvégezhető-e. Az így kialakult magánklinikai szolgáltatások piacán viszont egyre erősebb a verseny. Ma már nem probléma, hogy vidéken is jó minőségű és kellő számú szolgáltatót találjunk, verseny ott is van, talán csak Nógrád megye az egyetlen rosszul lefedett régió.
Jó az nekünk, hogy párhuzamosan épül ki egyre mélyebben és egyre szélesebben a magánegészségügy az állami mellett?
Ha azt nézem, hogy üzletileg micsoda lehetőség, ahogy megszületik egy új iparág, akkor mindez nagyon jövőbe mutató. Ha arra gondolok, hogy ezzel párhuzamosan beszűkülnek a közegészségügy kapacitásai, akkor kevésbé vagyok optimista. A magyar magánegészségügy mérete a környező országokéhoz képest egyébként legalább egy nagyságrenddel kisebb. Ha összevetnénk, hogy a népesség arányában mi van például Romániában, azt látnánk, hogy az ottani dimenzióktól nagyon messze vagyunk.
Mert ott még ramatyabb az állami egészségügy?
A rendszerváltás után mi jobb állapotokat örököltünk, Romániában így már korábban sokkal nagyobb volt a kereslet a magánellátás iránt. De visszatérve az előbbi kérdésre, nagyon szembeötlő, hogy egyre inkább az jut időben ellátáshoz, akinek van pénze, és meg tudja fizetni a magánorvost, aki általában néhány napos várakozási idővel elérhető. Aki ezt nem tudja megengedni magának, előfordulhat, hogy nagyon sokat vár. Nem kap rosszabb ellátást, de sokkal később kerül orvoshoz, és ebből fakadóan mégiscsak rosszabbak a gyógyulási esélyei. Időt veszít, és akár rossz életminőséget kell hosszú időn át elviselnie. A magánegészségügy dinamikus fejlődése tehát elsősorban annak a következménye, hogy a közegészségügy nem tudja maradéktalanul betölteni szerepét.
Szerintem a betegnek az információ hiányzik a legjobban. Mit tehetek, ha orvosi tanácsra van szükségem? Először is felhívom a háziorvosomat, aki persze 168 órából 20-at rendel, tehát 148 órában valószínűleg nem érem el, de abban is biztos lehetek, hogy a rendelési idejében sem ér rá hosszasan társalogni velem. Az orvosi ügyelet és a mentőszolgálat különösen leterhelt, a sürgősségi osztályokon pedig órákig kell várakozni, és ott aztán végképp nincs idő arra, hogy tanácsadást végezzenek.
Ezért is hiszek nagyon a távgyógyászatban, és ezért is fejlesztünk a céges ügyfeleknek olyan dolgozói, telemedicinán alapuló csomagokat, amelyek segítségével el lehet látni azokat is, akiknek nincs szükségük személyes konzultációra. Nyilván ez nem versenyez sem a magánbiztosítással, sem a tényleges betegellátással, de arra kiváló, hogy megtudjuk, mit jelent a laborleleten megcsillagozott érték, hogy mit látunk a röntgenen, hogy bizonyos gyógyszerek szedhetők-e egyszerre, hogy mit tegyek, ha kificamodott a kislányom bokája, lenyelte a legókockát, vagy kiütése lett.
Ezek a megoldások amellett, hogy egyszerűen hozzáférhetőek, olcsóbbak is. Amúgy is általánosan szükség lenne az egészségügyi kapacitások racionálisabb felhasználására. Egyszerre van jelen a rendszerben kapacitáshiány és pazarlás. Ha például a magánbiztosítottaknak valamekkora önrészt is kellene fizetniük a szakrendelésért, az esetszámot és a költségeket is nagyban csökkenthetnénk. Sok múlik ugyanis az emberek attitűdjén is.
Mindig lesznek orvoshoz járó típusok, vannak, akik ezt igénylik, repetitív módon gyakorolják. Ahogy az államiban is van odabenti beszélgetős néni, ez ugyanúgy a magánban is megvan. Márpedig hosszú távon muszáj lesz gátat szabni annak, hogy terülj-terülj asztalkámnak fogjuk fel az egészségügyi ellátást. Valamiért ezt nem sikerült a megfelelő polcra elhelyezni az emberek fejében. Sokakban még mindig úgy él, hogy az egészség és az egészségügy korlátlanul jár, vagy ha pénzbe is kerül, legyen olcsó. Pedig nehezen finanszírozható.
