Szabadság, másság, globalizáltság. Ezekkel a jellemzőkkel illeti Steigervald Krisztián az 1996 és 2012 között születetteket, vagyis a Z generációt. Ugyan a csoport idősebb tagjai már lassan egy évtizede megjelentek itt-ott a munkaerőpiacon, de csak most kezdték el tömegesen építeni a karrierjüket. A pandémia valamennyire lelassította ezt a folyamatot, ám a korosztályos megoszlás változása megállíthatatlan, és nemsokára minden szakmában meg fog jelenni. Az olyan ágazatokban, mint a tech vagy a szórakoztatóipar, eddig sem számított szokatlannak a jelenlétük, mára viszont máshol is egyre fontosabb szerepet kapnak. Ma az aktív munkavállalók zöme 1965 és 1979 között született, őket nevezzük X generációnak, azonban azok a fiatal felnőttek, akik most lépnek be a munkahelyekre, nem az ő helyükre jönnek.
„Sokkal tovább élünk, mint az emberiség történetében valaha, így a nyugdíjkorhatár is jelentősen megnő, egy-egy generáció tovább marad munkaképes, tehát az arányok nem úgy csökkennek, mint a múlt században – mondja Krisztián. – Tíz év múlva minden harmadik munkavállaló ötvenöt évesnél idősebb lesz, és a Z generációsok aránya is nagyjából akkor fogja elérni az egyharmadot. Nem igazán fordult még elő a történelemben, hogy egy munkahelyen így oszoljanak meg a korosztályok, ez pedig sok kérdést hoz magával.”
A leglényegesebb kérdés talán a kommunikáció, vagy inkább annak félrecsúszása a Z és az X generáció között. Az idősebbeknek ugyanolyan fontosak a hard skillek, vagyis a munkavégzéshez szükséges, konkrét képességek, mint a soft, azaz kommunikációs, humán készségek, a fiatalabbak viszont meglepő módon küzdenek az utóbbival. A statisztikák azt mutatják, hogy nem erősségük a konfliktuskezelés, gyakran gondolkodnak fekete-fehérben, és igényeiket sem mindig tudják egyenesen kifejezni. Ilyen például a bérigény, aminek Krisztián szerint tipikus példája a „vagy ennyit fizettek, vagy felmondok” mentalitás, amivel nehezen birkóznak meg a szinte vak engedelmességhez szokott idősebb munkaadók.
