Elemi emberi tulajdonság, hogy másokhoz mérjük magunkat, mint ahogy az is, hogy szeretjük az egyszerűen tálalt információt. Érdi Péter számítógépes agykutatóval, a komplex rendszerek professzorával beszélgettünk a listázás lélektanáról és korunk listamániájáról.
Nyolc éve van Forbes Magyarországon, és gyakorlatilag az indulás óta léteznek a Forbes-listák is. Évről évre elkészítjük a 25 legértékesebb családi és a 100 legértékesebb száz százalékban magyar cég listáját, van összeállításunk a legbefolyásosabb nőkről, a legértékesebb sportolókról és celebekről, a legnagyobb exitekről, és persze ott „A” Forbes-lista az 50 leggazdagabb magyarról. Az ezekre szánt teljes munkaidőt nehéz kiszámolni, de csak a cégértékelésen alapuló négy lista egy négyfős csapat 4 hónapját viszi el.
Mire jó ez? Az idealista válasz az, hogy a listák tükröt tartanak arról, hogyan működik az ország, legalábbis üzleti értelemben. Az ujjal mutogatós válasz az, hogy az amerikai Forbes is így csinálja. De nyilván nem fáradozna ennyit a szerkesztőség egy jelentős része, ha nem látnánk értelmét:
