Süppedünk a dédmama örökségének látszó mustársárga fotelekben az ELTE amúgy kórháziasan sivár fehér falai között, és talán a miliő miatt, de beletelik jó húsz percbe, hogy igazán átérezzem: olyasmiről beszélgetünk, ami Amerikában is extra dobásnak számít. Egy néhány magyar koponya által kifejlesztett gyógyszerjelöltről, ami ha minden jól megy, pár év múlva betegek millióinak élethosszig kínzó izomgörcsét oldhatja sikeresen.
Az MPH-220 még nem az a frappáns, könnyen emlegethető slágernév, amin majd jó eséllyel piacra kerül Málnási Csizmadia András és Gyimesi Máté tablettája, de egyelőre így ismeri mindenki az egyetem lágymányosi kampuszának kísérleti patkányokkal teli laborjától a kaliforniai Oaklandig és tovább. Oakland nemcsak azért áll itt, mert a San Franciscó-i öböl a világ biotechnológiai iparágának egyik bölcsője, hanem mert ott működik az Aditum Bio kockázatitőkealap-kezelő is.
Az Aditum Bio alapítói – két veterán gyógyszeripari guru, Joseph Jimenez és Mark Fishman – 2020 októberében felkapták a fejüket a Málnási-labor egyik tudományos publikációjára. A cikk arról szólt, hogy találtak egy molekulát, ami hatékonyan gyógyíthatja majd a stroke, az agyi- és gerincsérülések, a szklerózis multiplex, a cerebrális parézis és más idegrendszeri sérülések után kialakuló krónikus izomgörcsöket. Ezekre egyelőre nincs jó gyógyszer, így Európában több mint hárommillióan, az USA-ban 2,2 millióan, csak Magyarországon több mint százezren élik életüket krónikus izomgörcsben.
Egy magyar kutató már akkor roppant büszke lehet magára, ha a világ legrangosabb élettudományi lapjának számító Cell lehozza a cikkét (ezt megelőzően három ilyen esetre volt példa), de az igazi bravúr mégiscsak az, ha a tudományos siker az üzleti áttörést is meghozza. Ha nem kell egy apró kelet-közép-európai ország ismeretlen startupjának (jelen esetben a Motorpharmának) befektetők százai után szaladgálnia, hanem maguktól jelentkeznek be a tőkeerős szakmai partnerek (köztük az Aditum Bio). Most éppen ez történt, így egy évvel az ominózus cikk után, idén november 5-én Málnási Csizmadia András és csapatának kutatása minden idők legértékesebb magyar gyógyszerfejlesztési szerződésének aláírásáig jutott.
Hogy a nagy szavakat az üzleti titok megsértése nélkül számszerűsítsük: az Aditummal újonnan létrehozott közös projektcég (Motric Bio) tulajdonrésze, a fejlesztési mérföldkövek eléréséhez kötött licencdíjak és a gyógyszer majdani piacra kerülése után esedékes royaltyk (jogdíjak) együttes jelenértéke a százmillió dolláros (minimum 32 milliárd forintos) nagyságrendben van.
Ez a magyar piacon rekordösszeg. Azt mutatja, hogy mekkora értéket látnak a tengerentúlon a projektben – egyrészt, mert tényleg tudományos áttörés, hogy ez a gyógyszerjelölt nem az idegrendszerre, hanem közvetlenül a bemerevedett izmokra hat, másrészt, mert igen nagy piaca lehet, potenciálisan emberek millióinak nyújthat majd segítséget, és akár blockbusterré is válhat.
És ami az MPH-220 szempontjából rövidebb távon ennél is fontosabb, az a következő néhány év, az egyre költségesebb klinikai vizsgálatok finanszírozása. Ez most pipa: a már aláírt szerződéssel a Motric Bio az úgynevezett klinikai fázis II. végéig teljes mértékben állja a fejlesztést. Itt megint vaskos dollármilliókról van szó, még ha az MPH-220 nem is számít nagyon drága fejlesztésnek – azt remélik, hogy nagyjából száz–kétszázmillió dollárból és öt-hat év alatt el lehet jutni a gyógyszer regisztrációjáig, vagyis piacra viteléig.
Mindent egy lapra
Négy, négy és fél évvel ezelőtt Málnási Csizmadia András és Gyimesi Máté nehéz döntés előtt álltak. András akkor már régen túl volt doktori évein Bostonban a Brandeis egyetemen, ahol Andrew Szent-Györgyi, Szent-Györgyi Albert unokatestvére volt a professzora, megjárta Angliát is, ahol posztdoktori kutatásokat folytatott, és már két évtizede vizsgálta a sejtek és az izmok mozgásában kulcsszerepet játszó fehérjék, a miozinok működését. Máté volt az egyik PhD-hallgatója, aki éppen egy kaliforniai ösztöndíj után tért haza rengeteg tudományos cikkel és annak alapos reményével, hogy indíthat egy a hazai kutatói szférában komoly kitörést hozó Lendület-munkacsoportot.

„Ehhez a területhez jobban értünk, mint bárki más a világon” – Málnási Csizmadia András és Gyimesi Máté.
Végül nem ezt az utat választotta. Mindketten arra jutottak, hogy parkolópályára állítják akadémiai előmenetelüket, kevesebbet publikálnak, nem építik egyetemi karrierjüket, viszont a zsebükbe nyúlnak, és egyetlen dologra koncentrálnak. Még mélyebbre ássák magukat a miozinok amúgy meglepően színes világába, és elkezdik kifejleszteni az MPH-220 nevű molekulacsaládot.
A nehézség abban rejlett, hogy az alapmolekulának még nagyon rosszak voltak a gyógyszerszerű tulajdonságai, és még nem tudták, hogyan érik el, hogy a rengeteg miozin közül az MPH-220 csak és kizárólag a vázizom kettes típusú miozinjára hasson. Ha ugyanis egy szájon át bevehető gyógyszer a végcél, az nyilvánvalóan csak akkor működik, ha szelektíven hat, és közben nem bolygatja mondjuk a szívizom, a méh, a bélfal izmainak vagy bármelyik másik izomnak a fehérjéit.
„Komoly egzisztenciális döntés is volt – mondja András a dilemmáikról –, hiszen három-négy év kimaradás az akadémiai karrierépítésben komoly törés, és sose lehet előre tudni, hogy lesz-e eredménye a kutatásnak.” Azt azonban látták, hogy már a molekula kis változtatásával is sokat lehet javítani gyógyszerszerű tulajdonságain, és András valószínűleg már akkor sejtette, amit ma tényszerűen ki is mer mondani: „ehhez a területhez jobban értünk, mint bárki más a világon”.
Mátét ráadásul a családi gyökerek is e felé a kutatás felé hajtották. Ha az embernek az anyai nagyapja (Láng Tibor) az egykori Gyógyszerkutató Intézet legendás igazgatója volt a 70-es, 80-as években, amikor az intézet majdnem ezer főt foglalkoztatott és komoly gyógyszerkutatásokat indított el, akkor nagyjából az óvodában magába szívja, hogy nem érdemes nagyon mást kitűzni, mint egy vadonatúj gyógyszer megtalálását.
Csakhogy ehhez nem csupán okosnak és kitartónak kell lenni, hanem áldozni is kell rá. Az elmúlt bő négy év fejlesztéseire fordított 2–2,5 milliárd forint hetven százalékára állami, pályázati pénzeket tudtak mozgósítani, de a fennmaradó harminc százalékot (legalább 600 millió forintot) maguknak kellett összedobniuk. „A magánpénzeket barátom és üzlettársam, Hári Péter, a Printnet Kft. ügyvezető igazgatója, mint a szabadalom többségi tulajdonosa tette hozzá a projekt sikeréhez” – pontosítja András.
Magyarországról és magyar kutatókról lévén szó, ez nagy pénz és nagy kockázat volt – ám most, hogy odakerült a gyógyszerfejlesztési szerződésre két amerikai nagyágyú szignója, már látszik, hogy megérte bevállalni.