A modernista építészet manapság viták kereszttüzében áll. Nem csak nálunk: a látszóbeton felületek, a környezettől sok esetben elütő lépték, a historikustól elütő anyaghasználat elsőre nem mindig szerethető, és alaposan megosztja a közvéleményt. Az értő szemek kezdik felismerni az értékeket, de a nagy többség minden bontásnál megkönnyebbülten sóhajt föl. De tényleg kukába kellene dobnunk fél évszázad építészetét? Miért ismerjük fel nehezen az értékeit? Elláthatjuk az épületeket új funkcióval, vagy fogadjuk el a csendes enyészetet, vagy épp a befektetői nyomás miatti gyors pusztítást? Ezeket a kérdéseket teszi föl a Velencei Építészeti Biennále magyar pavilonja, és okos válaszokat is ad arra, hogy mihez kezdhetünk a szocialista-modernista építészeti örökséggel. A fiatal hazai csapat – közép-európai építészirodák bevonásával – izgalmas koncepciót hozott össze. A kiállításon jártunk.
Eberhard Straub német történész, publicista szerint a városok soha sem a nyugalom szigetei voltak. A zaj mindig hozzátartozott a városokhoz, csak ma a macskakövön végigvonszolt bőröndöket hallgatjuk. Az emberek megtanultak együtt élni ezzel.
Különösen így van ez Velencében, ahol a sirályvijjogás éppúgy hozzátartozik a hétköznapokhoz, mint a reggeli harangszó. Velenceinek lenni nem egyszerű, itt az év egyik napja sem szokványos abban az értelemben, amit mi szokványosnak gondolunk – írtam három évvel ezelőtt, és az itteni élet sarokkövei azóta sem mozdultak sokat. De most, hogy a járványnak kicsengettek, és épp szünetet tart, a nagyhajókat kitiltották, egy kicsit mégis más lett minden.
