A klasszikus vicc szerint a tér, a tömeg és az idő között egyszerű az összefüggés: ha jó az idő, a tömeg lemegy a térre. Ezt mondjuk az utóbbi, maradjotthonos-karanténos évben ritkán mondhattuk volna el magunkról, de az is igaz, hogy épp nem a megszokott, három dimenziós életünket éljük. Biztonsági okokból belemásztunk a monitorjainkba és egymás kétdimenziós képét figyelve próbáljuk elvégezni ugyanazokat a feladatokat, amikhez előtte már jól kialakítottuk a személyes módszertanunkat. Vendégszerzőnk írása.
Kezdjük a leglényegesebb online-offline különbséggel, mégpedig a fizikai jelenlét hiányával. Elég régi és sokat vitatott kutatás fűződik Mehrabian nevéhez, aki azt vizsgálta, hogy az egyes kommunikációs csatornáknak milyen szerepe van abban, hogy mennyire pontosan kódolja a fogadó fél az érzelmeket az üzeneteinkben. A kimondott szavak, a hangunkban hallható (vokális) elemek és a testünkön látható, nonverbális jelek így járulnak hozzá az üzenetátadás hatékonyságához:
Vagyis csak akkor van 100 százalék esélyünk, hogy átadjuk az érzéseinket, ha három dimenzióban, teljes fizikai valónkban jelen vagyunk, mert egy csomó, ki nem mondott kommunikációs jelzést is leadunk (például látja a testtartásunkat, érzi, ha közelebb léptünk vagy éppen elkezdtünk izzadni a stressztől). Viszont ha telefonálunk, akkor csak 38+7=45 százalék esélyünk van, hiszen a testünk jelzéseit nem veszi a másik fél és
