„Nem érem be a tökéletesnél kevesebbel!” Miközben még mindig vannak olyan cégek, ahol elismerően csettintenek, amikor egy állásra jelentkező aspiráns motivációs levelében hasonló fordulattal találkoznak, addig egyre több szakértő figyelmeztet a perfekcionizmus veszélyeire.
A hivatalos definíció szerint „a perfekcionizmus a szélsőségesen magas személyes sztenderdek és a túlságosan kritikus önértékelés kombinációja”. A tudományos körökben elterjedt meghatározásnál talán még érzékletesebben ragadja meg a lényeget Elizabeth Gilbert, aki Big Magic – Kreatív élet félelem nélkül című könyvében úgy fogalmaz, hogy
a perfekcionizmus nem más, mint báli ruhába öltözött önbizalomhiány.
És valóban. Ha kicsit közelebbről szemügyre vesszük a perfekcionizmus „természetrajzát”, akkor viszonylag gyorsan átláthatjuk, miként ássa alá a személyes és üzleti sikerünket, ha mindig és minden körülmények között a tökéletességet hajszoljuk.
Miért, már az is baj, ha lelkiismeretes vagyok?
Természetesen semmi gond nincs azzal, ha valaki lelkiismeretesen, a maximumra törekedve végzi a munkáját. Csakhogy
a maximalizmus és a perfekcionizmus két nagyon különböző dolog. Előbbi egy adaptív, a teljesítményünkre pozitívan ható tulajdonság, utóbbi egy – sok helyzetben kifejezetten kártékony és a sikerességünk szempontjából kontraproduktív – személyiségvonás.
„A perfekcionizmus nem egy viselkedés, hanem egy módja annak, ahogy magadról gondolkozol” – sommázza a lényeget ez a cikk, amiből az is kiderül, hogy a perfekcionista ember önképe leginkább akkor domborodik ki, amikor az történik, amitől mindennél jobban retteg. Vagyis hibázik…
„Nem vagy elég jó”
„Csalódott vagyok, amiért ez most nem sikerült” – valami ilyesmi jár egy maximalista ember fejében egy-egy kudarcos helyzetben, aki ettől még nem gondolja magáról, hogy rossz ember lenne. Szemben egy perfekcionistával, aki ilyenkor nem a történtek miatt érez csalódottságot, hanem önmagában csalódik. Leginkább szégyelli magát. Úgy érzi kevés; hogy ő nem elég jó, és soha nem lehet elég jó. Amikor hibázik, nem azt sajnálja, ami történt, hanem szégyenkezik és önmagát utálja.
Ezt a szégyenérzést kerülik a perfekcionista emberek akkor, amikor minden körülmények között minimalizálni próbálják a hibázás lehetőségét – vagy úgy, hogy halálra dolgozzák magukat, vagy úgy, hogy meg sem próbálják…
Felelős vezetőként itt érdemes résen lenni, mert a hiba nélkül végzett munkának (legalábbis annak, ha valaki mindenáron erre törekszik) sokszor nem haszna, hanem ára van…
A perfekcionizmus ördögi köre
Ha tökéletes vagy, soha nem buksz el, ha soha nem buksz el, soha nem kell szégyenkezned. Tulajdonképpen ez a gondolati torzítás, és az ebből következő rossz dinamika üldözi a perfekcionistákat egy ördögi körbe, amiből nagyon nehéz kikeveredni.
Elvégre – függetlenül attól, hogy valaki perfekcionista vagy sem – óhatatlanul találkozunk az életünkben olyan helyzetekkel, ahol hibázunk. Emberek vagyunk, nem pedig robotok, nem tudunk mindig minden helyzetben tökéletesen teljesíteni. Már csak azért sem, mert a tökéletesség nem létezik. Ez egy illúzió, aminek a kergetése folyamatos örömtelenségre kárhoztatja az érintetteket, akikre jellemző még, hogy
- irreálisan nagy jelentőséget tulajdonítanak a tökéletességnek,
- teljesíthetetlen elvárásaik vannak saját magukkal szemben,
- alacsony az önértékelésük,
- folyamatosan attól rettegnek, hogy mások megítélik őket.
Közegészségügyi kérdés
Komoly tévedés tehát azt gondolni, hogy a tökéletesség hajszolása kiválóbbá tesz minket. Éppen ellenkezőleg: betegebbek és szomorúbbak leszünk tőle.
Van olyan szakértő, aki egyenesen úgy fogalmaz, hogy „a perfekcionizmus mostanra közegészségügyi kérdéssé vált”.
A vonatkozó tanulmányokból többek között kiderül, hogy a perfekcionizmus hajlamosító tényezője a kiégésnek, emellett olyan pszichés rendellenességekkel hozható összefüggésbe, mint a depresszió, a szorongás, az önsebzés, az evészavarok, az anorexia, a bulémia vagy a krónikus fejfájás, de a korai halálozás és az öngyilkosság között is kimutattak kapcsolatot.
Emellett – tűnjön bármilyen ellentmondásosnak is – a perfekcionizmus a teljesítményre is rossz hatással van, a perfekcinonista emberek ugyanis
- rosszabbul viselik a stresszhelyzeteket,
- rugalmatlanok,
- nagyobb valószínűséggel halogatnak,
- könnyebben feladják a küzdelmes szituációkat
- és – ironikus módon – többet is hibáznak.
Fertőz a perfekcionizmus
Ráadásul a probléma egyre több embert, és egyre fiatalabb korosztályokat érint. Aggasztó adat például, hogy öt gyermek vagy serdülő közül kettő perfekcionista.
A perfekcionizmus járványszerű terjedését a kutatók leginkább a minden szempontból teljesítményalapú gondolkodásban és abban látják, hogy az értékmérő egyre több területén az életünknek az, hogy mi mindent tettünk le az asztalra.
De nem segít a helyzeten a tökéletesség elengedését akadályozó közösségi média sem, ahol viszonylag ritkán fordul elő, hogy a kudarcaikról osztanának meg információkat a felhasználók… A torzító virtuális valóság nem igazán támogatja, hogy fogadjuk el magunkat a hibáinkkal együtt – miközben
a perfekcionizmus egyik leghatékonyabb ellenszere éppen az önelfogadás lenne.
Egyéni és kollektív szinten is veszélyes
De nemcsak egyéni szinten hordoz magában komoly veszélyeket, ha „sosem adjuk alább a tökéletesnél”. A hibázás lehetőségét minden szinten kizáró vezetői gondolkodás hátrányos helyzetbe hozhatja a biztonsági játékot játszó szervezeteket.
A „Ne haladjunk, inkább maradjunk” attitűd kollektív szinten is komoly gátja lehet a fejlődésnek – aminek természetes része a hibázás. Viszont,
ha a tévesztés lehetősége semmilyen szinten sem része egy szervezet gondolkodásának, az könnyen stagnáláshoz, ezáltal lemaradáshoz vezethet.
Emellett más veszélyekkel is járhat, ha egy cégen belül elburjánzik a perfekcionizmus. Az ugyanis egy dolog, hogy a perfekcionista embereket a saját viselkedésük frusztrálttá teszi, kiégeti és megbetegíti, de
az önmagukkal szemben támasztott irreális elvárások, és az azzal kéz a kézben járó, ítélkező attitűd nagy eséllyel a környezetre is kivetül – és megmérgezi azt.
„A perfekcionizmus nem a magas elvárásokról, hanem a teljesíthetetlen elvárásokról szól” – olvasható a már idézett a cikkben. Egy ilyen légkörben dolgozó ember sorozatosan kudarcra van ítélve. Márpedig az a munkavállaló, akit napi szinten kritizálnak, és sosincs sikerélménye, záros határidőn belül frusztrált és motiválatlan lesz, vagy rosszabb esetben kiég.
Az önelfogadástól a sikerig
Ahogy azt már említettem, a perfekcionizmus legjobb ellenszere az önelfogadás. Ennek analógiája mentén a legjobb dolog, amit a perfekcionizmus ártalmaitól óvakodó szervezetek tehetnek az, ha elfogadják a hibázás lehetőségének a tényét és azt, hogy a fejlődés záloga nem az, ha a kollektíva tökéletesen teljesít. Abból nem lehet tanulni, tanulás nélkül pedig nem lehet fejlődni.
Tanulni és fejlődni csak akkor lehet, ha a hibázás mint lehetőség része a szervezeti kultúrának – és nem azért része, mert rettegünk tőle, hanem azért mert látjuk benne a lehetőséget. Kellő tudatossággal és odafigyeléssel könnyedén erőforrássá alakíthatjuk a tanulságokat. És ez nemcsak a fejlődéshez adhat lökést, hanem egy sokkal barátságosabb és szerethetőbb munkahelyi légkör kialakításához is.
Szabó Eszter Judit
újságíró, a Pszichoforyou magazin alapító-főszerkesztője
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
